Valérie Lemercier hazánkban nem túl ismert név, hazájában, Franciaországban azonban egyike a nagy sztároknak. Igazi multitálentum, aki a harmincéves pályafutása során nemcsak több tucatnyi filmben szerepelt, hanem maga is írt és rendezett már nagyjátékfilmeket, az Aline – A szerelem hangja már a hatodik a sorban.
A színésznő ismert a merész/megkérdőjelezhető szerepválasztásairól és a rendkívüli magabiztosságáról is. A 2005-ös Királyi kalamajka című vígjátékában például Diana hercegnőt „parodizálta” (bár a karaktert nem így hívták), a 2008-as Milyen bőr van a képeden? című filmben pedig egy olyan rasszista nőt alakított, akinek egy ritka bőrbetegség miatt hirtelen befeketedik a bőre, és úgy kezd el kinézni, mint azok, akiket olyannyira utál. Igen, a szerep kedvéért Lemercier valóban végig blackface-t viselt a forgatáson. A merész döntései sorát legutóbb azzal gyarapította, hogy elkészített egy filmet Céline Dionról (Aline – A szerelem hangja), amiben a főszereplőt nem Céline Dionnak, hanem Aline Dieu-nek (a dieu francia szó, és istent jelent) hívják, és bár a történet minden jellemző fordulata Dion életéből való, a kanadai énekesnő számos ismert slágere (igen, a My Heart Will Go On is) elhangzik benne, mégis minden karakter a valóditól eltérő nevet kapott, az ötvenhét éves főszereplő pedig öttől ötvenéves koráig játssza el benne a québeci dívát. Bizarrul hangzik? Mert az is. Hogy akkor miért? Erről is kérdeztük Valérie Lemercier-t, de előbb még egy kicsit mesélek a filmről.
A nagybetűs CAMP
Hogy kell elképzelni egy ötvenhét éves színésznőt ötéves gyerekként? Leginkább úgy, mintha bizarr módon digitálisan lekicsinyítették volna, és afféle groteszk hobbitgyerekként szerepelne a kamerák előtt. Igen, Lemercier még ezt is bevállalta a szerep kedvéért, de a helyzet az, hogy az alakítása nemcsak ötévesként, hanem tizenkét évesként és a nagykorúságot éppen csak betöltő fiatal felnőttként éppolyan fura hatást kelt. Az Aline – A szerelem hangja középpontjában leginkább Céline Dion és a néhány éve elhunyt férje, a híres zenei menedzser, René Angélil (akit a filmben Guy-Claude Kamarnak hívnak) kapcsolata és házassága áll, ami már csak azért sem volt mindennapi, ugyanis a férfi már tizenkét éves kora óta egyengette az énekesnő popzenei karrierjét, majd nem sokkal azután, hogy Dion nagykorúvá vált, össze is jött vele, miközben kettejük között közel harminc év volt a korkülönbség. Persze tudjuk, hogy a szerelem nem ismer életkort, de ez így mégis csak egy kicsit brrr, és pont ezért különös, hogy a filmben mégsem látjuk a dolgot annyira neccesnek, ami nagyrészt annak köszönhető, hogy az éppen csak nagykorú énekesnőt egy 57 éves nő alakítja, Lemercier rendezőként pedig arra is vigyáz, nehogy bármiféle szexuális vonzalmat ábrázoljon kettejük között (különösen a férfi részéről) azelőtt, hogy a főhős betöltené a tizennyolcadik életévét.
A film gyakorlatilag leköveti Céline Dion életének ismertebb eseményeit. Megnézhetjük a gyerekkori pályakezdést és az első sikereit a francia nyelvű dalokkal, részletekbe menően mutatja be a kapcsolatát Angélillel, és egy kicsit arra is kitér, hogy azért nem mindenki fogadta ezt kitörő lelkesedéssel. Láthatjuk az extravagáns esküvőt a legendásan giccses menyasszonyi fátyollal, szóba kerülnek a gyerekvállalási nehézségek, megmutatják az időszakot, amikor annyira elment hősnőnk hangja, hogy hosszú ideig még csak nem is beszélhetett. De nemcsak a magánéleti, hanem a szakmai sikereknek is jut hely: rekonstruálták Dion fellépését az Oscar-gálán a My Heart Will Go On-nal, ahogy láthatjuk, milyen volt rezidens Las Vegas-i sztárként. Ennek fényében különösen érdekes, miért nem lehetett Céline-nek nevezni a karaktert és a filmet. Kíváncsi voltam, így magát Valérie Lemerciert kerestem meg a válaszokért.
És akkor rá is térhetünk az interjúra:
„A névváltoztatás felszabadította a történetmesélésünket”
Hogy jött az ötlet, hogy pont Céline Dionról készíts filmet?
Franciaországban és Québecben Céline egy istennő, már gyerekkorom óta az életem része. Egy teljes évet töltöttem azzal, hogy megnéztem minden létező videót róla, és elolvastam minden létező cikket és könyvet, ami vele kapcsolatban íródott. Kanadában nagyon sok könyv jelent meg róla, de még a férjéről is. Érdekes módon az utóbbiból többet tanultam Célineről, mint azokból, amik kifejezetten róla szóltak. Rengeteg izgalmas részletre találtam rá, melyek alkotóként nagyon izgatottá és lelkessé tettek. Hihetetlennek találtam például Céline apját, aki eleinte nem akart gyereket, és végül mégis lett tizennégy gyereke. Céline többször nyilatkozta már, hogy az élete egy nyitott könyv, és átnézve mindent, ami róla megjelent, azt kell mondanom, hogy ez valóban így van. Az élete számos fontos eseményén követték kamerával, nem tartozott azok közé a sztárok közé, aki eltitkolta volna az élete fontos dolgait a rajongói elől, még azt sem, hogy milyen problémáik voltak a férjével a gyerekvállalással, de a gyászáról is sokat mesélt. Irigylem is azért, hogy ennyire ki tud tárulkozni az emberek előtt, mert én sosem lennék képes ilyesmire.
Beszéltél Céline-nel a filmre készülve?
Úgy gondolom, hogy akkor tudsz hiteles képet kialakítani valakiről, ha kellő távolságból figyeled. Egy életrajzi film amúgy sem lehet pontos másolata a valóságnak, bármennyi információ is áll rendelkezésedre, lesznek dolgok, képek, mondatok, amiket mindenképp neked kell kitalálnod. Ha pusztán a tényekre hagyatkozhatsz, akkor gyakorlatilag a Wikipédiát viszed filmre, aminek nem látom sok értelmét. A film amúgy is csak két óra hosszú, úgyhogy mindenképp döntéseket kellett hoznom azzal kapcsolatban, mire akarok fókuszálni. Én a szerelmet választottam az Aline fő témájául, nem pedig mondjuk azt, hogyan születtek a legnagyobb slágerei. Azáltal, hogy tartottam egy picit a távolságot film alanyától, lehetőségem nyílt arra, hogy magamból egy kicsit többet vigyek bele.
Miért döntöttél úgy, hogy Céline Dionról úgy forgatsz filmet, hogy a karaktert nem Céline Dionnak fogod hívni?
Nagy szabadságot adott, hogy a karaktert nem Céline Dionnak, hanem Aline Dieu-nek hívják. Eleinte Céline-nek hívták a karaktert, viszont a forgatókönyvíró-társammal, Brigitte Buc-kel azt tapasztaltuk, hogy így minden változást meghozni a valódi történésekhez képest nagyon fájdalmas érzés. Brigitte volt az, aki javasolta a névváltoztatást, mondván, hogy az felszabadítaná a történetmesélésünket. Lehetővé tette, hogy ne ragaszkodjunk olyan görcsösen a valósághoz. Sokkal tágasabbá vált a játékterünk, jobban szabadjára engedhettük a fantáziánkat.
Elég merész vállalás egy karaktert egymagad eljátszani ötévestől egészen ötvenéves koráig. Miért döntöttél így?
A karrierem számos pontján játszottam már kislányokat a színpadon. Tudom, hogy ez megy nekem, tudom, hogy jó vagyok benne, kifejezetten élvezem is ezt a feladatot és azt vettem észre, hogy a közönség is szereti, amikor ezt csinálom. Számomra kifejezetten nehéz azt kérni egy gyerektől, hogy a kedvemért változzon át valaki mássá. Egy gyerektől maximum azt kérheted, hogy önmaga legyen, és még ez sem kis kérés, ha közben egy teljes filmstáb veszi körül. Ráadásul Franciaországban nagyon szigorú törvények vonatkoznak arra, mennyit dolgozhat egy gyerekszínész, és ez nem több napi három-négy óránál. Borzasztó nehéz ehhez hozzáigazítani egy forgatást. Lehet, hogy számodra kissé furcsa lehet engem gyerekként látni a filmvásznon, ugyanakkor szerintem abban is van valami elidegenítő, ha ugyanazt a karaktert más-más színész játssza ötévesen, tizenkét évesen, húszévesen és negyvenévesen. A filmben ráadásul nemcsak én csinálom ezt. A filmbéli édesanyámat is egyetlen színésznő alakítja egy negyvenéves perióduson át, de ugyanez igaz a filmbeli apámra és másokra is. Érdekes módon számomra furcsább volt Aline-t huszonöt évesen játszani, mint mondjuk tizennégy évesen. Máig élénken él bennem, milyen volt tinédzsernek lenni, arról viszont alig vannak emlékeim, milyen voltam huszonöt évesen. A kamaszkorom nagyobb hatással volt rám.
Te énekeled a dalokat a filmben?
A dalokat nem én énekelem, hanem Victoria Sio, aki egy olasz-francia énekes, és rengeteg időt töltöttünk együtt, hogy olyan legyen a hatás, mintha a valódi Diont hallanánk. Ez egyáltalán nem volt könnyű, hiszen Céline Dion hangja hihetetlenül karakteres, nagyon nehezen utánozható, ráadásul egyike a legjobbaknak a világon. Csak olyan nagyságokkal tudom egy napon említeni, mint például Maria Callas vagy Barbra Streisand. Fontos volt, hogy a nézők ne azt érezzék, hogy valamiféle paródiát csinálunk a dalaiból, nem szerettük volna elidegeníteni őket. Egy picit azért az én énekhangomat is hallani a filmben, amikor Aline még gyerekként énekel, de csupán pár hang erejéig. Nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megtaláljuk a legjobban működő hangot a filmhez, ötven énekest hallgattam meg hozzá. A legtöbb szerepre ennél kevesebb színészt néztem végig. Ha nincs meg a megfelelő hang, borzasztó nehéz helyzetben lettünk volna.
Látta már Céline Dion a kész filmet? Ha igen, mit szólt hozzá?
Szerintem nem lenne könnyű neki végignézni, hiszen az élete nagy drámáival kellene szembesülnie, például a szerelme elvesztésével. Titkon reménykedem abban, hogy ha egyszer majd megnézi, akkor szeretni fogja, de még nem nézte meg. Nem hiszem, hogy nosztalgiázó típus lenne, nem nagyon szeret visszafelé tekintgetni. Ha a helyében lennék, talán én sem nézném meg a filmet. Furcsa lehet saját magadat viszontlátni úgy, hogy valójában nem magadat látod, és az életed fontos eseményeivel úgy találkozni, hogy egy csomó részlet nem stimmel, minden kicsit más. Persze fontos volt nekünk, hogy a film magja, a lényege igaz legyen, de eköré számos dolgot mi találtunk ki.
Céline Dion életében és művészetében a camp-nek (nevetséges mesterkéltségnek) komoly szerepe volt, és bár időnként kacsintgat a filmed ebbe az irányba, végig nagyon komolyan veszed ezt a történetet.
Eszem ágában sem volt viccet csinálni Céline-ből, vagy a története bármelyik másik szereplőjéből.
Az Aline – A szerelem hangja november 18-tól látható a hazai mozik műsorán.