„Ember nem marad Ukrajnában”

„Az elején nagyon sok hiéna próbálkozott, fejenként 40-50 ezer forintért vitték az embereket Budapestre, és sajnos találtak is kuncsaftot. Szóltunk nekik, hogy átverik őket, és hogy vonattal sokkal olcsóbb, de mentek. Jó fuvarpénz a 40-50 ezer, ha befér nyolc-tíz ember a furgonba, két körből már vakolom a házat. A hiénák egy része eltűnt már, de azért jön még pár, és azt is odahazudják, hogy repülőjegyet intéznek. Mind tetű, sajnos nem tudjuk őket elkergetni, van elég dolgunk amúgy is” – közli velünk egy tiszabecsi önkéntes, aki abban a pillanatban beállt tolmácsnak, hogy az ukrajnai orosz invázió miatt a menekültek ellepték a határt. 

Budapestről Tiszabecsre három óra leérni, a kamionokkal teli M3-as autópályáról lehajtva egyre rosszabb minőségű utakon jutunk az 1200-as lélekszámú községbe. A kocsma előtt rendőrök állnak. Illedelmesen ránk szólnak, hogy forduljunk vissza, és hátrébb, az út szélén parkoljuk le az autót. A folyó melletti töltés felé, onnan kétszáz méterre a falu iskolájának épülete áll. Március 3-a van, csütörtök. A diákok hétfő óta egy melléképületben tanulnak, az elsősök és a másodikosok a helyi óvodába járnak órákra, mivel az iskola főépülete menekültellátó lett.   

Tiszabecs határőrközség, az ukrán oldalon a 3200 fős Tiszaújlak, a határátkelő 0-24-ben üzemel. A forgalom 2022. február 24-én, pár órával azután megugrott, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát. Menekültek tömege lépi át a határt, kárpátaljai magyarok és ukránok, illetve Ukrajna belsejéből érkező ukránok. A Baptista Szeretetszolgálat kollégája szerint az érkezők 80 százaléka ukrán nemzetiségű, nagy részük nő és gyerek. 

Nagy, sárga busz áll meg az iskola kerítése előtt, rajta körülbelül negyven menekült. Csak az első ajtó nyílik, felszáll a fentebb idézett tiszabecsi nő. 24 éve már, hogy átköltözött a határ túloldaláról, az ukránja még mindig folyékony. Elmondja az érkezőknek, mit hol találnak, hol adnak meleg ételt, merre van az orvos, a pelenkázó. Ijedt tekintetek figyelnek rá, a nők nagy része sír. „Szinte csak szétválasztott családdal találkozom – mondja nekünk. – A férjeken, apákon kívül van itt minden a nőknek, a gyerekeknek D-vitamin is. Ha elmegy az anyatej, tápszer is van bőven. Meg bébiétel.” 

Ukrajnában a 18 és 60 éves kor közötti férfiak hadkötelesek, ez a korosztály február 25-én este már csak kivételes esetekben tudta átlépni a határt. Vagy egy engedékeny határőr, vagy pár száz dollár segít az átjutásban, sőt a magyar-ukrán kettős állampolgárság is adu lehet – de így is a határőr dönt a férfiak sorsáról. Egy kucsmás férfi álldogál az iskola bejáratánál, mintha várna valakit. Megkérdezzük, mit keres itt. 

– Tegnap jöttünk át, a kocsiban aludtunk. Egy Lada Samarában – mondja.
– Továbbállnak, vagy maradnak?
– Szeretnénk szállót kapni, hogy közel legyen a határ. Van otthon két öreg, nem tudják magukat ellátni. Ha úgy van, akkor a lányok hazamennek, készítenek nekik ennivalót. Betegek már, alig tudnak járni. Áthoznánk még embereket, de hát férfiak ők, katonakötelesek, köztük a testvérem is. Én is az vagyok az 59 évemmel. A kettős állampolgárság miatt van nekem pecsétem, hogy magyar vagyok, és mehetek ide-oda, de állítólag így is necces mászkálni. Akinek nincs pecsétje, bizton’ nem engedik át.
– A tiszabecsiek befogadnak embereket.
– Lenne itt szállás, ahol nagyon dugig vannak, nekünk viszont van két gyerek, ott pedig szinte csak állni lehet. Elvittek bennünket Kölcsére. Nincs messze, de odáig nem akartak menni a lányok. Valahol itt a környéken kéne ágy, hogy bármikor haza tudjunk menni. Budapest nekünk távoli. 
– Visszamegy Ukrajnába, ha véget ér a háború? 
– Persze. Szép lakásom van, benne van minden, amit összekuporgattam az életemben. Bádogos vagyok. Nem szeretnék mindent csak úgy eldobni a semmibe. Mi Beregszászról vagyunk, onnan jöttünk. Nem tudom, ott lesz-e háború, hogy fognak-e lövöldözni. Máma szétnézünk még itt. Ha nem lesz semmi, holnap visszautazunk Ukrajnába. A hazámba.

Megérkezik a felesége, a nő idegesnek látszik. Elhívja a férfit, ő nem akar nyilatkozni. Beülnek az autóba. Nehezen indul a Samara. Elhajtanak.

Közben újabb busz fut be, a tolmács ismét felszáll, mondja a „betanult” szöveget. Miközben beszél, jó páran leszállnak. A gyerekeknek egyből adnak egy-egy plüssállatot, örülnek. Egy anyuka felkap egy babakocsit, belerakja a pólyás gyerekét, a másik lányának a nagyanyja fogja a kezét. Átmennek az út túloldalára, magabiztosan állnak meg egy ház előtt és várnak. A tolmács odamegy hozzájuk. Kiderül, hogy Kijev mellől jöttek. Az út három napig tartott, és akkor kaptak fotót a szétlőtt házukról, amikor sorban álltak a határ ukrán oldalán. „Nincs már hova hazamenni – mondja. – A férjem jön értünk Hollandiából. Ottmaradunk. Ő ott dolgozik.”

Az önkéntes megjegyzi, hogy kevesen ilyen nyugodtak a határátlépés után, de nem is mindig ilyen egyszerű a folytatás. „Mesélte itt tegnap egy nő, hogy úgy jöttek el Harkivból, hogy 19-én szült, és az ötnapos gyerekkel indultak el 24-én. Vonattal jöttek, alig volt holmijuk. A vonat megállt velük a mezőn, majd lekapcsolták éjjelre a villanyokat, hogy nehogy lebombázzák őket vagy bármi. Volt inzulinos kislány is, chip volt a karjában, kellett figyelni, hogy kapja meg az adagját. Befogadták őket, a legtöbb tiszabecsi család befogadott valakiket. Mindenki próbál segíteni. Sokaknál ismerős van a határ túloldaláról. Első este egy nagymamát altattam a három unokájával. Lejöttek értük a rokonok Csehországból. Napestig mondhatnám.”

Felkéredzkedünk a buszra, hogy kivigyenek minket a 700 méterre lévő határállomásra. A buszon szolgálatot teljesítő rendőrnek nem fűlik a foga hozzá, de végül enged, felszállhatunk. Önkéntes segíti a munkáját. Azt mondja, ingajáratban közlekednek, néha húszpercenként fordulnak, néha két órát is a határon vesztegelnek. Minden attól függ, milyen tempóban engedik át a „hídon” az embereket, és hogy az átlépők közt hány embert vonnak idegenrendészeti eljárás alá – őket ugyanis a 30 kilométerre fekvő Fehérgyarmatra viszik. 

A buszról még a határállomás előtt le kell szállnunk, oda nem léphetünk be. „Ha át akarnak menni, akkor sem jöhetnek velünk” – közli a sofőr. Az átkelővel szemközt az egyik sarkon kocsma áll, a másikon az önkéntesek dolgoznak 0-24-ben. Élelmiszert osztanak minden átlépőnek, a dobozokban konzerv-, alma- és üdítőhegyek. A kocsma előtt két kopasz férfi áll, stírölik az átkelő(ke)t. 

– Várnak valakit? 
Az idősebb hátrateszi a kezét. Erősen ittas, nem is mond semmit.
A másik szólal meg: 
– A feleségemet és a gyerekemet, elvileg már a határ túloldalán vannak. 
– Maga hogy jött át? Katonakötelesnek tűnik. 
– Haza se mentem. Németben voltam dolgozni, amikor jött a hír, hogy Ukránban háború van. Csak idáig jöttem vissza, át nem megyek, a végén még nem engednek vissza, pedig kettős állampolgár vagyok. Mittomén, mi lenne. Itt maradok, pedig eddig csak átutazóba jöttem, meg szavazni jártam át, ha kellett. Nem kockáztatom a határt. Caklipakli jön az asszony meg a gyerek, oszt’ megyünk olyan helyre, ahol van munka, és el tudom látni a családom. Csak kenyér legyen mindennap – közli, majd mélyen leszívja az utolsó slukkot. Elpöcköli a csikket, és gyújt is rá a következő szálra.  
– Visszamennek Németországba?
– Fenét. Olyan helyre megyünk, ahol értem a nyelvet, ahol meg tudom magyarázni, hogy ki vagyok, meg honnan jöttem, meg hogy mit akarok. Én németül nem értek. Szeretnék itt maradni, ha kapnék itt egy albérletet. A lányomnak itt jobb lesz, ő perfekt ír és olvas, nem úgy, mint én.
– Visszamenne Ukrajnába, ha vége a háborúnak? 
– Szó se lehet róla, én nem megyek többet Ukránba. Mán csak imádkozom, hogy a Jóisten állítsa meg a Putyint mielőbb, hagyja abba ezt az egészet. Ha nem hagyja, elmehet a pokolba. Meg hát hogy nehogy Ukrajna miatt ezt az országot is bajba sodorják. 

Közben katonai helikopter száll el felettünk. Lassan és alacsonyan tesz egy kört, egy fekete kapucnis férfi nézi az útját, miközben ukránul beszél egy telefonba. Angolul szólítjuk meg, de azt mondja, nem beszél jól, szól a barátnőjének. Egy Lexus ajtaja nyílik, kiszáll egy fekete hajú nő. Azt mondja, rokonokra várnak, most jöttek vissza Budapestről. 

– Mikor jöttetek át a határon? 
– Tegnapelőtt. 
– És ő? – mutatok a férfira.  
– Ő is velem jött. Nem szívóznak vele, izraeli útlevele van. 
– Kire vártok? 
– Anyámra és más rokonokra. Nőkre. 
– Honnan jönnek? 
– Közép-Ukrajnából, ahonnan mi is. Félúton laktunk Odessza és Kijev között. Három nap alatt értünk a határhoz, és három óra alatt át is jöttünk. Ismerőseink mentek Lengyelország felé, nekik három napig tartott a várakozás, mire átjutottak. Ahhoz képest ez könnyű menet. Megyünk Budapestre. Ismerős vagyok ott, mivel ott tanultam három hónapig, amikor a WizzAir kiképzett légikísérőnek. Németország a végcél. Összeszedünk minden rokont, és indulás. Lehet, már soha nem megyek vissza. Ember nem marad Ukrajnában.  

Visszaül az autóba, a férfi még megmutatja az útlevelét. A határátkelőről a sárga busz kanyarodik ki, az őrökkel két baptista beszélget. Ők visznek vissza minket az iskolához. Nyugodtak, a nap további részét szervezik. 

– Hány emberrel vannak itt?
– Egy műszakban nagyjából húszan dolgoznak Tiszabecsen. De vannak iskoláink a határ mentén. Befogadóhelyek vagyunk, ezért ott is ellátunk szolgálatot.
– Miért pont Tiszabecsre jöttek?
– A Karitatív Tanács ránk osztotta ezt a határátkelőt. Minden határátkelő környékén más-más szervezet dolgozik.

Csörög a telefonja, szervez valamit. Közben megérkezünk az iskolához, kiszállunk az autóból, épp áll be a busz, szállnak le az utasok. A szeretetszolgálat napi vezetője ott folytatja, ahol abbahagyta.

– Bele kellett simulnunk a helyzetbe. Az emberek félnek, és el kell nyernünk a bizalmukat. Az elején alig álltak szóba velünk, a buszba sem akartak beszállni. Ha férfi ment oda hozzájuk, végképp nem. Ezért is jó, hogy vannak női segítőink, tolmácsaink. Pénteken még az is előfordult, hogy az út szélén feküdtek és ültek az emberek, ott várták a hozzátartozókat. Pedig volt már némi infrastruktúránk. A határnál volt egy sátor, benne két gázmelegítő. Vittünk oda polifoamokat. A nyírmadai tornatermünkbe befogadtunk ötven embert. A buszozás vasárnap kezdődött.

Fotó: Bankó Gábor

Fotó: Bankó Gábor

Fotó: Bankó Gábor

Fotó: Bankó Gábor

Megáll mellettünk egy férfi, Wi-fi jelet keres, de az nincs. Megosztva kap egy telefonról internetet, és azonnal hív valakit Viberen. Tömeg vesz körül minket, a forgatókönyv sokadik látványra is ugyanaz. Ideges, zavart és síró nők a busz körül, és a plüssnek örülő gyerekek. Kilóg a sorból egy lazán dohányzó, 18 körülinek látszó fiú, aki magyarul kér tüzet egy mellette álló férfitól. Megkérdezzük, hogy egyedül jött-e, és kiderül, hogy igen. 

– Még nem vagy katonaköteles? 
– De. Októberben múltam 18 éves. 
– Hogy jöttél át? 
– Mondtam, hogy nincs otthon senkim, és hogy engedjenek, engedjenek. Sokat kell kérni, úgy meglágyulhatnak, persze lehet, hogy a következő határőr nem engedett volna. Ukrán állampolgár vagyok, apukám és anyukám már itt van, dolgoznak nem olyan messze Budapesttől. Kunszentmiklóson, tudja, hun van? Megyek oda én is dolgozni, legalább lesz pénz, lesz kaja. 
– A határ túloldalán fogytán az étel? 
– Fogytán, és ez így is marad, mert a Putyin csak folytatni-folytatni fogja az egészet. Drágaság van nálunk, sokba kerül a kaja.
– Múlt csütörtök óta mentek fel az árak? 
– Nagyon, és ahonnan én jövök, ott a boltokban szinte nincs is kaja. 1800 forintnyi hrivnyába kerül egy kiló liszt, egy embernek egy kilót adnak egy héten. Na de hát most akar meggazdagodni a boltos? – teszi szét a kezét, és folytatja: – Amúgy sem lehet otthon lenni. Jönnek a katonák, fogdosnak minket megfele. Elbújtunk állandóan a bátyáimmal, minden éjjel a szabadban. Ők harminc körül vannak, nem tudnak átjönni. Tudjuk velük tartani a kapcsolatot telefonon meg Viberen, Facebookon, Messengeren. Félnek, én is féltem. A katonák szó nélkül bementek a házba, kerestek minket. Elegem lett, nekivágtam, eljöttem a határra. Féltem, hogy Tiszaújlakról még elvisznek, mert voltak ott katonák. De nem vittek, mázlim volt. Eddig sem volt jó Ukránban, és most sem az. Nem akarok visszamenni. Magyarország segít minket, Ukrajna nem. Ott nem jó lakni. Ukránul amúgy sem tudok, sosem tanultam, külön vagyunk mink az ukránoktól, nem jó velük a viszony. Engem ne is vigyenek harcolni az ukránokért. Anyámért-apámért harcolnék, de azért így is, úgy is meghalsz, ha kell. Nemtom, mi lesz. Minek ez az egész nagy hülyeség? Zelenszkij még jó, de a Putyin nem jó. A kacagtató Zelenszkij, így hívtuk. Bohóckodott a képernyőn. Most már nem bohóckodik. Szomorú ez már. 

Csörög a telefonja, a fuvarral kapcsolatban jön hívás. Egy busz jön majd érte, arra kell felszállnia, az egy vasútállomásra viszi, aztán irány Budapest. Egy segítő ad neki pár csokit. 

A baptisták elmondták, hogy a tiszabecsi önkormányzat az első perctől kezdve szervezi az ellátást, a szeretetszolgálattal régi és jó a viszony. Lőrincz Gusztáv 1998 óta vezeti a települést, telefonon lehetetlen elérni. A baptistákkal együtt 48 óra alatt megszervezték a melegétkeztetést és az orvosi szolgálatot, benne egy Covid-szűrővel és elkülönítővel. A helyzet naponta változik, próbálnak alkalmazkodni, egyelőre tudják tartani a ritmust. Azt mondják, eddig senki nem maradt fedél nélkül, mindenkinek tudtak segíteni. A tankerület odaadta az iskolát, az önkormányzat átköltöztette a dolgait más épületekbe, a hivatalban önkéntesek és segítők alszanak, többek közt a Komlóról érkező Krisztián atya, aki fehér csuhájában és rikító mellényében kilóg a tömegből.

„Meghallottam a híreket, és úgy gondoltam, hogy beadom az én kis egyszerű munkásságomat a mentésbe. Magánszemélyként gyűjtést rendeztem otthon, összejött a tizenötezer forint útiköltség, és jó pár konzerv  meg tészta: összesen tíz kilónyi adomány. Elindultam, és nagy szerencsém volt. 8:37-kor indult volna Kelenföldről az Intercity Debrecenbe, amit lekéstem, de 8:59-kor jött meg. A Jóisten akarta így, hogy elérjem, különben a jegyem is tönkrement volna. Kárpátaljára minden évben jövök,  adományokat hozok Tiszaújlakra. Lisztet, kristálycukrot, füzeteket, tollakat az iskolába. Mehettem volna most Záhonyba is, de a tiszabecsi polgármestert ismerem, tőle kaptam szállást. Voltam már Indiában, Afrikában, a Fülöp-szigeteken, Haitin, dolgoztam leprásokkal is. Etettem, itattam, tisztába tettem őket. A vasárnapi istentiszteletig maradok. De nem is az számít, hogy ki meddig marad és mennyi adományt hoz, hanem az, hogy milyen szándékkal tesszük, amit teszünk. Csodálatos dolog olyan embereken segíteni, akik rászorulnak. Mi is kerülhetünk egyik percről a másikra ilyen helyzetbe.” 

Megy is tovább, nem tartjuk fel. Újabb busz érkezik. Miközben leszállnak róla, angolul érdeklődik egy férfi, hogy hozott ruhát, ételt, hova teheti. Furgonnal jött, mondják neki, hogy álljon be a kapun a raktár elé, ott kipakolhatnak. A Jehova Tanúi mellett áll be az udvarra, ők azt mondják, hogy a hittestvéreikre várnak, akik Ukrajnából érkeznek. Míg ott voltunk, nem érkezett senki, de néhány röpirat kiosztásra került, egyvalaki pedig közölte velük, hogy hagyják békén. Hagyták, miután másodszor szólt.

A munka egy pillanatra sem áll meg, egy önkéntest követünk, gyógyszereket visz az orvosi szobába. „Két napja vagyok itt, még négy napot biztos maradok. Több értelme van ennek, mint a marketingkommunikációnak – mondja. Rutinos segítő, már a 2016-os migránsválság idején is önkénteskedett. – Nincs különbség. Akkor is jöttek, akkor is segítettünk, bár akkor annyi kormányzati segítséget sem kaptunk, mint most. Már ha az segítség, hogy adnak pár milliót, és hogy néha idejön valami kormányzati figura jópofizni, odébb tesz pár dobozt, nyom egy szelfit, és továbbáll.” Az orvosi az iskola hallja melletti folyosóról nyílik, a hallban gyerekek fújják a szappanbuborékot, és játszanak, mintha mi se történt volna. Kimegyünk.

Újabb busz érkezik, sűrűsödik a járat. A reggel is itt lévő helyi tolmács felszáll, mondja a szokásos mondatait, eligazít. Mintha soha nem állnának meg. „Az első három nap gyomoridegem volt, folyton sírtam – mondja. – Most is meghat, amit látok, de már tudom a dolgom. Megtanultuk már, hogy mik a hülye kérdések, és hogy mivel nyerjük el a bizalmukat. De bár ne tudtuk volna meg soha. Mindenkinek jobb lenne.”