Egy másik világban, Purificación Betegón életének alighanem egyik, ha nem a legboldogabb napja lett volna az, amikor ikerlányai születtek. Csakhogy a ma már hatvanas évei elején járó asszony szerencsétlenségére a Franco-éra Spanyolországában volt fiatal, és akkor szülte meg a gyerekeit, amikor még jócskán virágzott az országban a rendszerszintű gyerekkereskedelem. Nem tudta, de hogyan is tudhatta volna, hogy hamarosan egyike lesz a több tízezer érintettnek, hogy lányait már a születésük pillanatában elvesztette, és hogy a dupla öröm, amit az érkezésük jelentett számára, hamarosan sosem múló fájdalommá változik a lelkében.
Purificación Betegón az elsők között volt, akik Spanyolországban perre mentek a vér szerinti gyerekeik elrablása miatt. A New York Timesnak nyilatkozva az asszony elmesélte, habár 1981-ben az egész országot sokkolta a gyerekei eltűnése, a pontos körülményekről évtizedekig – a szűk családját leszámítva – senkinek sem mert beszélni, mert rettegett, hogy senki sem hisz majd neki. A megtört asszony, aki a szülés pillanatáig nem tudta, hogy egyszerre két babát hord a szíve alatt, azt mondja, először akkor kerítette hatalmába rossz érzés, amikor a szülést követően elvitték mellőle a gyerekeit, őt pedig egy sötét szobában helyezték el.
„Egy nővérke sürgött-forgott körülöttem, végül őt kérdeztem meg, hova vitték a gyerekeimet. Sosem fogom elfelejteni, amit akkor válaszolt. Azt mondta: »Mária testvér utasítására elkülönítették őket, hogy felkészítsék őket az örökbeadásra.« Én pedig csak arra tudtam gondolni: »Ki az ördög az a Mária testvér?«”
Mária testvér, doktor Vela és a többiek
Miközben Spanyolország az utóbbi évtizedekben a nők és az LMBTQ-mozgalom jogait illetően a legprogresszívebb nyugati országok egyike lett és mára kulcsfontosságú tagja az Európai Uniónak, nehezen szabadul a múlt árnyaitól. Pedig a spanyolok, I. János Károly vezetésével, Franco 1975-ös halála után, kétségbeesetten próbálták eltűntetni a közel 50 évig tartó diktatúra mocskos ügyleteinek a nyomait. Olyannyira, hogy még törvénybe is iktatták a felejtést: az 1977-es La Ley del Olvido, vagyis a „felejtés paktuma” amnesztiát adott a polgárháború és a diktatúra bűnöseinek, mindenki mást pedig arra buzdított, igyekezzen minél gyorsabban megfeledkezni a Vezérről. Csakhogy, ahogy a CBS-nek nyilatkozó emberjogi ügyvéd, Maite Parejo rámutat: „Az áldozatok nem felejtenek. Éppen ellenkezőleg.” A túlélők és az érintettek fáradhatatlan és kitartó igazságkeresése egyre inkább rákényszeríti Spanyolországot, hogy igenis nézzen szembe a múltjával.
Így többek között azzal is, hogy Franco uralkodása idején több tízezer gyereket szakítottak el jogtalanul vér szerinti szüleiktől. Eleinte főleg a rendszer hangos kritikusainak – nyíltan baloldali pároknak, bebörtönzött politikai foglyoknak – a gyerekeit adták örökbe jó pénzért olyan lojalistáknak, akiknek nem születhetett saját gyerekük. Később, amikor a rendszerellenes párok gyerekei már nem fedték le az időközben alaposan megnövekedett keresletet, a legkiszolgáltatottabb réteg tagjaitól kezdtek lopni: a rászoruló, anyagi nehézséggel küzdő, vagy épp a többgyerekes családoktól. De nem voltak biztonságban az egyedülálló, hajadon anyák újszülöttjei sem. A rendszerszintű gyerekkereskedelemnek még kedvezett is, hogy Franco a hatalomra kerülését követően kiemelten támogatta a Katolikus Egyház szerepvállalását. Azon túlmenően, hogy egyházi kézbe adta az oktatási rendszert, egyházi szereplők látták el az állami tulajdonban lévő kórházak felügyeletét is: ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy apácák segítettek kiválasztani a mindenkori orvosi- és ápolószemélyzetet, de ők hozták a legfontosabb döntéseket az intézmény költségvetésével kapcsolatban is.
„Az apácáknak komoly szerep jutott a gyerekrablásokban is: kezdetben ők voltak azok, akik a rászoruló anyákat rábeszélték arra, hogy adják örökbe az újszülöttjeiket. Később ezek a pozícióban lévő apácák, beavatott orvosok, szülésznők és ápolók segítségével, kvázi kényszerítették az anyákat arra, hogy feladják a gyereküket” – idézi a BBC Soledad Arroyo újságírót, a téma egyik szakértőjét.
Az elrabolt csecsemők ügyében kezdődő első tárgyalás első napja Madridban, 2018 június 26-án (Fotó: Oscar Del Pozo / AFP)
„Ezek itt nem az én gyerekeim”
Amikor megtudta, hogy a gyerekeit örökbe akarják adni a beleegyezése, és úgy egyáltalán, a megkérdezése nélkül, Purificación eszét vesztve rohant Mária nővérhez. A szemébe akart nézni – magyarázta a Times újságírójának, majd hozzátette, a nővért akkor egyedül találta az irodájában.
„Amikor megkérdeztem tőle, miért akarja elvenni a gyerekeimet, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, azt válaszolta: »Fiatal vagy még, van már egy gyereked, és nem is vagy férjnél.« Amikor közöltem vele, hogy ez az én magánügyem, még annyit mondott: »Családban nőhetnének fel«”
Az anya ezután még hosszan győzködte az apácát az igazáról, mire Mária testvér látszólag meghátrált. „Úgy csinált, mintha letett volna arról, hogy örökbe adja az ikreket” – mesélte Purificación, majd hozzátette, aznap délután, néhány órával azután, hogy végre megnézhette a gyerekeit az inkubátoraikban, egy orvos kereste fel azzal, hogy az egyik lánya meghalt. „Akkor még elhittem, hogy az igazat mondják, de amikor pár perccel később ugyanez az orvos a másik lányom haláláról értesített, tudtam, hogy nagy baj van.”
Purificación ismét az inkubátorokhoz rohant, ahol legnagyobb meglepetésére épen és egészségesen találta a lányait. „Persze, hogy szembesítettem az orvost a hazugságával. Erre képes volt a szemembe mondani, hogy azok a babák agyhalottak. Nézzék – mondtam –, én nem sokat értek az orvosláshoz, de azt még én is tudom, hogy az agyhalott emberek nem mozognak. Erre persze már nem mondtak semmit, hanem Mária testvérhez irányítottak. Újra.” Az asszony nem sok mindenre emlékszik ebből a második találkozásból, csak az maradt meg benne – de az kristálytisztán –, hogy az apáca megkérdezte, milyen neveket adna a lányainak. „Desirének és Sherezadénak neveztem volna el őket” – idézte fel, majd elárulta az apáca válaszát is: „Azt mondta, ezek nem túl keresztény lánynevek.”
Emberi jogokat az elrabolt csecsemőknek! (Fotó: Oscar Del Pozo / AFP)
Soha többet nem látta Mária testvért. De a gyerekeit sem. Mire visszaért az inkubátorokhoz, azok már üresek voltak. „Követeltem, hogy azonnal vigyenek a gyerekeimhez, erre lekísértek a hullaházba. Megmutatták nekem két gyerek holttestét, akik azon túl, hogy nem hasonlítottak a lányaimra, nagyobbak is voltak. »Ezek nem az én gyerekeim« – emlékszem, ezt üvöltöttem, de senki még csak figyelemre se méltatott.”
40 évig halottnak hitt lánya hívta telefonon
Pilar Villora Garcia 1973. július 7-én egy könnyű és gyors szülést követően egészséges kislánynak adott életet. Úgy emlékszik, hogy egy kis ideig még a kezében is tarthatta a babát, akit Angelának szeretett volna elnevezni. Sírt, amikor pár perccel később a babát kivették a kezéből, a kezelőorvosa pedig közölte vele, hogy most el kell őt altatniuk; mintha csak tudta volna, hogy valami rettenetes készül. Amikor magához tért, ugyanez az orvos és egy ápoló ült az ágya mellett, fogták a kezét, majd rövid idő után közölték vele, hogy a lánya halva született. A fiatal nőnek eszébe sem jutott, hogy becsaphatták.
Pedig becsapták. Azt, hogy a lánya, akit két fiú után mindennél jobban várt, nem halt meg azon a júliusi napon, negyven évvel később tudta meg. Akkor, amikor ez a bizonyos lány, Ana Belén Pintado felhívta őt. Ana a New York Times újságírójának elárulta, akkor már évek óta hiába próbált a vérszerinti édesanyja nyomára akadni. A hivatalos úton – egy kifejezetten az elrabolt gyerekek számára létrehozott irodán keresztül – csak az anyja keresztnevét és szülővárosát sikerült kinyomoznia, százszámra írta a segítségkérő leveleket mindenkinek, akinek a keresztneve megegyezett Pilaréval, és a szülővárosa környékén lakott – hiába. Végül még arra is vállalkozott, hogy a legkülönfélébb televíziós show-kban és podcastekben beszéljen a történetéről abban bízva, hogy előbb-utóbb ráismer az édesanyja.
Anyát és lányát végül egy jó szándékú ismeretlen kötötte össze. „Az egyik műsor után felhívott valaki, aki nem akarta megmondani a nevét. Elmondta, hogy ismer egy Pilart, aki nagyjából 40 éve elveszítette az újszülött lányát. Kérdezte, hogy megadja-e a telefonszámát, én pedig igent mondtam. Miután letettük, azonnal tárcsáztam és az anyám vette fel.” Ana, aki az örökbefogadó szülei halála után, egy véletlennek köszönhetően döbbent rá, hogy egyike a több tízezer elrabolt spanyol babának, szerencsésnek érzi magát, hogy rátalált az édesanyjára.
„Igazi megnyugvást viszont csak akkor éreznék, ha bíróság elé állíthatnánk a felelősöket. Az egész világnak tudnia kell ezekről a szörnyűségekről”
– jelentette ki, majd hozzátette, a lelkének szüksége van az igazságszolgáltatásra.
Egy nő érkezik a tárgyalásra (Fotó: Oscar Del Pozo / AFP)
„Egy bocsánatkérés nem lesz elég”
„Az emberek azt gondolják, hogy az elrabolt újszülöttek bolondok, és hogy így akarnak pénzt kicsikarni az államból, de amit valójában akarunk, az három dolog: igazság, igazságszolgáltatás, jóvátétel” – idézi a Euronews a 45 éves Jose Maria Garcia Gonzalezt, aki tíz éve tudta meg, hogy egyike az elrabolt gyerekeknek. „Az esküvőmre készülve gyűjtöttem össze a papírjaimat, akkor fedeztem fel, hogy a születési anyakönyvi kivonatom szerint örökbe fogadtak. Az is benne volt, hogy az örökbeadást a San Ramon klinikán intézték, ami akkor már köztudottan érintett volt az elrablási botrányban.”
Garcia Gonzalez a lapnak elmondta, mikor nyilvánvalóvá vált számára, hogy elrabolt gyerek, két teljes napig nem aludt. „Nem tudtam, mit tegyek. Fogalmam se volt, hogy elmondjam-e például a szüleimnek. Sokkos állapotban voltam jó ideig” – meséli, majd hozzáteszi, mikor szüleit végül szembesítette az igazsággal, ők könnyek között kértek tőle bocsánatot. „Vannak olyan dolgok, mikor egy bocsánatkérés nem elég. A mai napig jó a viszonyom a szüleimmel, mert nagyon jó örökbefogadók voltak, de továbbra is úgy gondolom, hogy óriási hibát követtek el azzal, hogy nem mondták el nekem.”
Miközben Jose Maria két spanyol és egy amerikai laborban is csinált DNS-teszteket, egyelőre nem akadt vér szerinti szülei nyomára.
„Nyilvánvaló, hogy szeretném tudni, hogy biológiailag kitől is származom, és nem csak praktikus okokból – hogy például lehet-e öröklődő betegségem –, hanem a lelki stabilitásom miatt is. Egy embernek tudnia kell, hogy honnan származik. És az elrabolt gyerekek pontosan ezt szeretnék: szeretnénk tudni, hogy kik a szüleink, szeretnénk igazságot, és hogy börtönbe küldjék végre azokat, akik felelősek ezért a gyakorlatért.”
Ami az igazságszolgáltatást illeti: Spanyolországban először 4 éve, 2018-ban indult olyan per, amiben olyasvalaki ült a vádlottak padján, aki a gyerekrablásokért közvetlenül felelős lehetett. A 85 éves szülész-nőgyógyászt, Eduardo Velát a bíróság ugyan bűnösnek találta a gyerekkereskedelemmel kapcsolatos vádakban, az ügy elévülése miatt mégis felmentették. A cikkben is szereplő Maria testvért – bár Purificación Betegón 2012-ben beperelte – sosem állították bíróság elé. Az apáca nem sokkal a tárgyalás előtt, 2013-ban, 87 évesen meghalt anélkül, hogy hivatalosan megvádolhatták volna azzal, hogy pénzért árult csecsemőket.