„Jóságos” Mária, az elfeledett holland sorozatgyilkos, aki arzénnal mérgezte a szegénynegyed lakóit

Egy holland kisváros, Leiden legszegényebb negyedében 1880 és 1883 között egymás után haltak meg nők, férfiak és gyerekek. Az életkörülmények miatt ebben a szegénynegyedben szinte senki sem érte meg az időskort, az ott élők között napi szinten tarolt a halál.  Ezért fel sem tűnt sokáig, hogy a sikátorok nyomorúságos otthonaiban hasonló tünetek áldozatai lettek olykor egész családok.

Egészen addig, amíg Rutgers van der Loeff rendelőjében meg nem jelent egy bizonyos Hendrik Frankhuizen, aki már napok óta elviselhetetlen fájdalmakkal küzdött. A férfi nem sokkal korábban eltemette az újszülött fiát és a feleségét, akikkel súlyos hasmenés és hányás végzett. Mindez, egy olyan környéken, ahol a kolera  gyakran ütötte fel a fejét, nem volt ritka jelenség. Ám az orvosnak feltűnt, hogy mások is megfordultak nála olyan panaszokkal, mint Hendrik, miközben nem is volt járvány. A segítséget kérő férfit végül nem lehetett megmenteni, egy kórházban érte a végzet, ám a halála egy szörnyű titokra derített fényt. A doktor kapiskálni kezdte, hogy valaki mérgezi az ottani közösséget, és a rendőrségnek nem is kellett sok idő, hogy gyanússá váljon egy nő, aki bejáratos volt a helyiekhez.

Miután Swanenburgot első számú gyanúsított lett, a szomszédok is elkezdtek beszélni olyan családokról, amelyekkel a nő kapcsolatban állt, és amelyeknek tagjai egymás után hirtelen, de kínok között tűntek el a föld színéről.

Maria történetéből nagyot kaszálhatna a Netflix

A sorozatgyilkosok történetei ma reneszánszukat élik, egymás után jönnek ki a brutálisabbnál brutálisabb elkövetőkről szóló sorozatok, amik sosem látott nézettséget érnek el. Maria sztorija megállná a helyét a bizarr módon közkedvelt szériák között, hiszen csaknem 100 ember megölésével gyanúsították meg és 27 gyilkosságért ítélték el. 

Ha netflixes sorozat nem is, könyv már született a szigorú tekintetű, hányatott sorsú sorozatgyilkosról. A holland Stefan Glasbergen történész írta meg Maria Swanenburg történetét a Goeie Mie: Biografie van een Seriemoordenares (Jóságos Mária: Egy női sorozatgyilkos életrajza) című könyvében, amely 2019-ben jelent meg holland nyelven. A férfi kutatásainak köszönhetően sokat megtudhatunk az akkori mindennapokról, ahogy arról is, hogy az átélt szörnyűségek és nélkülözések miként alakítanak át egy személyiséget. 

A szerző kutatásaiból kiderül, hogy mint sok más sorozatgyilkosnak, úgy Mariának is tragikus gyermek és fiatalkora volt. A nő 1839. szeptember 9-én született Leiden városában, egy szegény, sokgyermekes családban, a testvérei közül néhányan már egész fiatalon meghaltak kolerában. Tizenegyen éltek egy apró munkásházban, zsúfolt és mostoha körülmények között. Glasberg azt írja, hogy az alsó, egyetlen szobában aludtak a szülei, onnan nyílt egy kis konyha, és fent az emeleten, a tető alatti részen aludtak a gyerekek.

– mondta a könyv szerzője a Vice-nak. Szinte sosem volt pénzük, az édesapja ritkán kapott munkát. Maria 12 éves volt, amikor nem tudták fizetni a lakbérüket, ezért a Singelstraatra költöztek, egy még durvább környékre, ahol a város legszegényebb munkásai éltek. A szomszédok, akik később a büntetőper során tanúskodtak, azt mondták, hogy a lányok szinte alig jártak ki a házból, mert egész nap ruhákat varrtak, amelyeket később eladtak. Mindez az 1800-as évek Európájában teljesen normális volt, a gyerekeket kiskoruktól kezdve felnőttként kezelték, és ugyanúgy kellett dolgozniuk, mint a szüleiknek. Mivel Mariának is keresni kellett a pénzt, így nem tanult meg írni és olvasni, erről árulkodik a házassági okmánya is, amelyben egy X szerepel a neve helyén. A nő az akkori normákhoz képest későn, 28 éves korában ment hozzá gyermekei apjához, akik még azelőtt születtek, hogy a pár hivatalossá tette volna a házasságot. Később, életének ez az aspektusa pletykák és találgatások táptalajává vált: mivel házassága előtt már két gyermeket is szült, ezért szexuálisan kicsapongónak tartották.

Arról csak keveset tudni, hogy milyen volt a kapcsolata a férjével, akit egyébként kihallgattak a tárgyaláson, de a jegyzőkönyvek később egy tűzvészben elvesztek. „Nincs okunk azt hinni, hogy nem volt szeretet kettejük között” – jegyezte meg Glasbergen.

Nem sokkal a házassága után Maria két lánygyermeke meghalt. Később azzal gyanúsították, hogy megmérgezte őket, de Glasbergen kutatásai szerint valószínűleg kolera végzett velük. „Bármit is próbált Maria tenni, nem tudott szabadulni a nyomorúságtól, amely kislánykora óta követte őt” – állapította meg az életrajzírója. A nő a gyermekei halálát vélhetőleg soha nem tudta feldolgozni, elvesztésük után alkoholproblémái lettek, nem sokkal később pedig elkezdte mérgezni az embereket.

Sosem derült ki, pontosan miért gyilkolt

A kezdeti időkben a Swanenburg-gyilkosságok anyagi indíttatásúak voltak. Sikerült ugyanis elérnie, hogy az áldozatok egy része végrendeletébe vegye, mielőtt megölte volna őket. De nem volt tanácsos neki kölcsönadni sem, mert olyan embereket is meggyilkolt, akiknek tartozott, ám a gyilkosságokból főként úgy tudott hasznot húzni, hogy temetési biztosítást kötött az áldozataira. Akkoriban ezt nemcsak családtag, hanem bárki megtehette, aki hajlandó volt kifizetni a díjat, sőt, abban az időben egy személyre akár többet is lehetett kötni. Ez az eljárás gyakori volt a szegény családoknál, akik nem engedhették meg maguknak, hogy fizessenek a temetésért. Az első biztosítás díját a temetés költségeinek fedezésére fordították, míg a másodikból vagy akár a harmadikból származó kifizetéseket pénzügyi pufferként lehetett felhasználni, amíg a család jövedelmét rendezték. Ezt a pénzt rendszerint Maria zsebelte be.

Később azonban úgy tűnt, hogy a gyilkolás elhatalmasodott felette, kényszeressé, kontrollálhatatlanná vált.

Ők túlélték, de összesen 6 ember meggyilkolását kísérelte meg a temetésen, köztük a halott gyerekek terhes anyját. Igaz lehet az állítás, miszerint egy idő után inkább valamiféle kényszerből gyilkolt, mintsem azért, hogy elég pénze legyen, hiszen a tanúk szerint továbbra is szerényen élt, és Leiden-szerte pénzzel tartozott különféle iparosoknak.

Érdekes, hogy az ámokfutása alatt senki sem gyanakodott Mariára, hiszen nagy tisztelet övezte a szegények lakta városrészen „Ha szükséged volt valakire, aki vigyáz a gyerekeidre vagy kimossa a szennyest, Goeie Mie-hez fordulhattál”. Így érdemelte ki a „Goeie” becenevet, ami hollandul azt jelenti, hogy “jó”. Maria gyakran járt mások otthonában, ami lehetővé tette számára, hogy elnyerje áldozatai bizalmát és a zárt ajtók mögött, észrevétlenül mérgezze őket. A módszerét nem spilázta túl, egyszerűen arzént – amelyet széles körben használtak kártevő irtásra – kevert az áldozatok ételébe és italába. Ma már jól tudjuk, hogy ez a vegyi anyag rendkívül mérgező – lenyelve súlyos hasmenést okoz, ami halálos kiszáradáshoz vezethet, a véráramba kerül, károsítja a szerveket is. Az agyba kerülve pedig kínzó fejfájás és fényérzékenység jelentkezik, de végül a szív és a vese adja fel a szolgálatot. A szemtanúk beszámolói szerint, akik látták a családtagjaik halálát, valóban borzalmas volt az arzénmérgezés.

Egyébként nem Maria volt az első nő, aki arzénnal gyilkolt, már a XIX. századi kriminológiai szakirodalomban több helyen jelezték, hogy a nők többsége méreggel ölt. Az arzén volt a leggyakoribb, amit háztartásokban – rovarirtó, ólomfesték, gyógyszerek formájában – könnyen fellelhető volt. Ráadásul a színtelen és szagtalan szert könnyű volt használni is, hiszen bármilyen ételbe, italba belekeverhették. Így tettek a magyar tiszazugi asszonyok is, az 1910–1920-as években. Később csak arzénzónának emlegették a déli Tiszántúl keleti részén húzódó tanyavilágot, ahol rendszeresen gyilkoltak a méreggel.

Több mint másfél évtizeden keresztül nem derült fény az arzénra, és hasonló módon a Maria által elkövetett tömeges mérgezésre sem. A holland kisvárosban nem szúrt szemet a sok hasonló haláleset, hiszen akkoriban természetes volt, hogy az emberek, főleg a szegények, idő előtt elvesztik a szeretteiket. A gyerekek gyakran meghaltak, és időről-időre járvány ütötte fel a fejét, utóbbi részben a szegénynegyedek csatornarendszerének hiánya miatt. Emellett az orvosok többnyire megfizethetetlenek voltak a munkásosztálybeliek számára, és doktorok gyakran még akkor sem jelentek meg, amikor hívták őket. Ezért egy ideig senki sem tudta, hogy az emberek miben haltak meg, de a nyomornegyedek lakóinak élete vagy halála a társadalom szerencsésebb tagjai számára egyébként is érdektelen volt.

Miután Mariát letartóztatták, az események felgyorsultak, a rendőrség ugyanis több biztosítási kötvényt is talált a nevén, és számos olyan emberrel beszéltek, akivel kapcsolatban állt és akinek a családtagjai később meghaltak. Ezeket a holttesteket exhumálták, hogy megvizsgálják az arzén nyomait, amely évtizedek múlva is kimutatható.

Jóságos Maria meglepett mindenkit

Főleg a helyieket, akik úgy ismerték, mint azt a nőt, aki az életét ugyan szegénységben töltötte, mégis szívesen segített a barátainak, családjának és szomszédjainak a bajban. Érthető, ha a közösség megdöbbent, amikor kiderült, hogy akit kedveltek, akiben megbíztak, és akit beengedtek az otthonaikba, az szemrebbenés nélkül gyilkolt, olykor gyerekeket is. A feldühödött tömeg majdnem meglincselte, ezért a hatóságok kénytelenek voltak Leidenből egy hágai börtönbe szállítani, amíg a tárgyalásra várt. Az újságírók Európa-szerte lélegzetvisszafojtva számoltak be a bűneiről és a lehetséges indítékokról. A média világszerte híressé tette őt, még ha csak rövid időre is.

Maria olyan hírhedt lett Hollandiában, hogy az amszterdami Nederlandsche Panopticum viaszmúzeum a „Rémségek kamrájába” helyezte el viaszmását. A figura a különböző gyilkosok és kínzóeszközök galériájában állt, és a múzeumot 1884-ben a város második leglátogatottabb látványosságává tette. Szerte az országban mások is hasznot húztak bűneiből azzal, hogy róla készült morbid dalokat és rajzokat árultak. A tárgyalására prominens emberek ültek be, miközben a politikusok és a közvélemény tagjai arról vitatkoztak hevesen, hogy visszaállítsák-e a halálbüntetést, hiszen szörnyűséges tetteiért sokak szerint bitófát érdemelt volna. Végül életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A férjét viszont senki sem kérte számon, letartóztatták ugyan, de nem sokkal később szabadon engedték. A korabeli média egy őrült nő áldozataként festette le, senki sem ásott a mélyére annak, hogy valójában mennyit tudott, sőt később még az is összejött neki, hogy újra megházasodjon.

Miután Maria börtönbe került, Leidenben sokan, különösen a vele kapcsolatban állók, a kollektív feledésbe menekültek. A ház, ahol gyerekként, és azok, ahol később felnőttként élt, az idők során elpusztultak. Ma már semmi sem emlékeztet rá. Egyetlen következménye lett a gyilkosságsorozatnak: az arzénértékesítést szabályozó törvényeket szigorították. Maria 1915-ben, 20 évnyi bebörtönzés után a börtönben halt meg. A túlélők közül negyvenöten a mérgezés következményeként krónikus egészségügyi problémákkal küzdöttek életük végéig.

(via, via, via)