Csókolommal köszöntem egy sorozatgyilkosnak

A híradókban a bűnügyi riportok visszatérő eleme, hogy megszólaltatják a bűnelkövető ismerőseit, nyilatkozni hajlandó családtagjait, esetleg szomszédjait. Ilyenkor általában kiderül, hogy az illetőről senki sem gondolta volna, hogy valami van a füle mögött, sőt gyakori jellemzője az ilyen beszámolóknak, hogy csendes, visszahúzódó embernek írják le az őt. Tévénézőként ilyenkor rendre felhorkanunk, hiszen nehéz elképzelni, hogy mondjuk egy pincéjében hétvégenként fiatal lányokat daraboló fickó a hétköznapokban teljesen normális átlagembernek tűnjön, és különösen hihetetlennek tűnik, hogy még a hozzájuk legközelebb állók sem gyanítottak semmit.

Amikor a múlt héten megjelent a hírekben, hogy szülővárosom egyik lakóját ítélte el a bíróság és akár tucatnyi ember haláláért lehet felelős, én is meghökkentem, hiszen gyerekként csodaszép, bár dögunalmas helyként gondoltam a Börzsöny lábánál fekvő alig tízezres kisvárosra, Ipolyságra. Ezt egy még nagyobb megdöbbenés követte, amikor elolvastam az elítélt nevét: Gyönyör Teréz. Míg ez a családnév az újságolvasók többsége számára különlegesnek számít, számomra egészen hétköznapinak hatott, hiszen már kisgyerekként is találkoztam vele. Az egyik általános iskolai évfolyamtársamat hívták így. Gyönyör Teréz az ő édesanyja, és gyerekkoromban számos alkalommal találkoztam vele.

Sorozatgyilkos van a mi utcánkban?

Kelet-Európa legrettegettebb sorozatgyilkosa egy nő volt

Gyönyör Teréz az Újszóban megjelent beszámoló szerint nem az a klasszikus értelemben vett sorozatgyilkos, aki elrabolja, a pincéjében megkínozza, majd megöli és eltünteti az áldozatait, és nem is tört be éjszaka a házakba, hogy az ott alvókkal végezzen. Ha így tett volna, nem tudta volna hosszú éveken át eltitkolni a tevékenységét. Gyönyör Teréz inkább tűnik klasszikus értelemben vett méregkeverőnek, akinek még az sem biztos, hogy bármiféle örömet jelentett a mérgezés aktusa, mert úgy fest, hogy tetteit pusztán a gátlástalan nyereségvágy mozgatta, és egyszerűen „csak” pszichopataként nem érdekelte, milyen áldozatokkal jár az, hogy megszerezze mindazt, amire szüksége van. Az Újszó cikke szerint Gyönyör Teréz elsősorban abban utazott, hogy hiteleket vett fel az ismerőseitől, majd módszeresen atropinnal mérgezte meg őket, amikor a találkozásaikon megittak együtt egy kávét. Ha a méreg hatott, és az illető meghalt, neki nem kellett visszafizetnie az adósságát.

Mivel az atropin nem a legmegbízhatóbb mérgek egyike, gyakran többször is be kell vetni valakinél, hogy a kívánt hatást elérje, cserébe viszont rövid idő után kimutathatatlanná válik a szervezetben: az áldozatok agyvérzéshez hasonló tüneteket produkálnak, de valódi agyvérzés nélkül, és ha a mérgezést nem rögtön vizsgálják, utólag gyakorlatilag bizonyíthatatlanná válik. Gyönyört nem is a halottakban talált mérgezés nyomai buktatták le, hanem azok az életben maradtak, akiket többször is megitatott méreggel, de túlélték a gyilkossági kísérletet, összefogtak és krimibe illő módon csalták csapdába az asszonyt. Ennek a részleteibe most nem mennék bele, a parameter.sk többrészes cikksorozatban számolt be az elképesztő eseménysorozatról, megszólaltatva a főbb szereplőket, köztük magát Gyönyör Terézt is.

Ipolyság

Ipolyság egy álmos kisváros Szlovákia legdélebbi részén. Itt éltem tizennyolc éves koromig, és emlékszem, hogy annyira közel volt Magyarország, hogy a gyerekszobám ablakából láttam a Börzsönyt. Alig tízezren lakják, és amikor még ott éltem, kicsit többen voltak a magyar ajkúak a szlovákoknál. A városban élő legtöbb szlovák beszélt, de legalábbis értett magyarul, így lényegében majdnem olyan volt, mintha egy magyarországi kisvárosban nőttem volna fel. Gyönyör Teréz generációjához tartoztak a szüleim is, és ez egy olyan generáció volt, akiken mély nyomot hagyott a rendszerváltás. A korábban biztonságot adó állami nagyvállalatok sorra hullottak szét, sokaknak kellett hirtelen saját lábra állniuk. Ipolyságon nem voltak gyárak, vagy olyan munkáltatók, akik tömegével hozták volna létre az új munkahelyeket, így sok embernek ügyeskednie kellett a megélhetésért. Rengetegen fogtak vállalkozásokba, de míg valakik ezt nagy lehetőségként fogták fel, és lubickoltak benne, addig mások számára ez kényszerhelyzet volt, amit egyáltalán nem élveztek, és nem is tudtak élni a kilencvenes évek vadkapitalizmusának lehetőségeivel. Gyönyör Teréz egyértelműen az előbbi csoportba tartozott, míg a szüleim az utóbbiba.

Ahogy a férje, Árpád a parameter.sk-nak elmondta, miután a felesége sokáig tanítóként dolgozott, később otthagyta a munkáját, és a lakástakaréknál dolgozva „nagy pénzeket keresett”, később pedig még bankigazgató is volt (az OTP helyi fiókját vezette) a városban. A fián keresztül az iskolában mi, gyerekek csupán annyit észleltünk, hogy sok más családdal ellentétben nekik egyáltalán nem voltak látható anyagi gondjaik, látszólag mindig mindenre volt pénzük, bár nem éltek kirívóan gazdag életmódot. Persze a fiuk (akinek a nevét itt nem írom le, mivel fogalmam sincs, benne van-e az ügyben, és ha igen, mennyire), mint minden tizenéves srác, aki kap valamit, időnként eldicsekedett egy-egy új, menő holmival, de a kilencvenes évek még egy olyan évtized volt, ahol egy vidéki kisvárosban igenis nagy dolognak számított, ha valakinek a lábán tényleg egy eredeti Adidas cipő virított, és nem számított különösebben kirívónak, hogy eldicsekedtek vele. Mondhatjuk, a Gyönyör család Ipolyság felsőbb köreihez tartozott, csakhogy egy olyan kisvárosban, mint ez, a felsőbb és az alsóbb körök nem különültek el olyan élesen egymástól, mint máshol.

Képünk illusztráció (rendőrautó a szlovákiai Ipolyság központjában – Fotó: MTI / Komka Péter)

Kölcsön kis kamattal

A két világ gyakran a pénzügyek mentén találkozott egymással. Virágkorát élte a magánkölcsön, az emberek a bank helyett sokszor egymáshoz fordultak kölcsönért, ha szükségük volt némi tőkére. Magam is láttam, ahogy számos régi barátságot tett tönkre, hogy az emberek egymásnak adtak kölcsön, mert amikor a tartozás nem került rendezésre, ezek a barátságok hirtelen ellenségeskedéssé fajultak. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a helyzetet, két csoportba tartozhatott az ember a kilencvenes években Ipolyságon: voltak, akik a kölcsönt adták, és voltak, akik a kölcsönt kérték, de persze volt átjárás is a csoportok között, a kölcsönt adók sokszor egymástól is kértek kölcsön a különböző üzleti ügyeik finanszírozására.

A szüleim egyértelműen a kölcsönkérők csoportba tartoztak, és talán ennek is köszönhető, hogy a családom soha, semmilyen formában nem került Gyönyörné látóterébe. Róla nem igazán lehet tudni, mikor kezdte az üzleti ügyeit mérgezéssel keverni, ugyanis az atropin kimutathatatlansága alaposan megnehezíti mind a nyomozók, mind a bíróság dolgát, így jó eséllyel sosem fog kiderülni, összesen hány áldozata lehetett, ahogy az sem, hogy volt-e köztük olyan, akit netán személyesen ismertem. Gyönyörné a korábbi pozícióinak és a jó családi, és látszólagos jó anyagi hátterének hála élvezte az emberek bizalmát: értett a pénzügyekhez, tudta, hogyan kell mozgatni a pénzt ahhoz, hogy fialni kezdjen, így nem csoda, hogy sokan hallgattak a szavára, és igent mondtak neki, ha kölcsönkért tőlük.

Így megy ez mifelénk

Életfogytiglant kapott a férfi, aki megmérgezte ismerőse levesét

Nem állítok olyat, hogy bármilyen mértékben is szereplője lennék ennék a bizarr történetnek, összesen annyi történt, hogy Gyönyör Teréz fiával egy évfolyamba jártam, majd a középiskola idején volt egy közös cimboránk, akinek köszönhetően párszor előfordult, hogy egy asztaltársaságban söröztünk. Mivel egy kisvárosban egy kicsit mindenki ismer mindenkit, ezért a fián keresztül én is ismertem az édesanyját. Megmaradt bennem a kissé szigorú nézése és a tartása: olyan ember benyomását keltette, aki tudja, hogy ő valaki, és el is várja, hogy eszerint kezeljék. Emlékeim szerint kis Tóthnak szólított, de ha megfeszülök, akkor sem tudok ennél több konkrétumra emlékezni vele kapcsolatban.

Még most, az események tükrében is nehéz erre az anyám korabeli asszonyra gyilkosként gondolnom. Pedig a feltárt ügy valahol mégis annyira ismerős, és annyira jól visszaadja a szülővárosomban uralkodó viszonyokat, hogy kénytelen vagyok megdöbbenve bevallani magamnak: Ipolyság tökéletes táptalajt biztosított egy ilyen kicsinyes, első ránézésre egyáltalán nem fenyegetőnek tűnő pszichopatának (nem én nevezem így, hanem az egyik őt megvizsgáló szakértő). Erről eszembe jut egy családi ügy is, aminek persze semmi köze Gyönyörnéhez, mégis ide tartozik: elég nagy krízist okozott a családunkban, amikor apai nagyapám halálakor a kilencvenes évek második felében kiderült, hogy sehol nincs a félretett pénze. Mint kiderült, kölcsönadta valakinek kamatra, de még a nagyanyámnak se mondta el, hogy kinek. Fiatalon nagyapám bankban is dolgozott, nagyon diszkréten kezelte a pénzügyeit, és bármilyen beteg is volt, nem hitt abban, hogy meghalhat, ezért hallgatott. A pénzt soha nem láttuk többé, a kölcsön titkát magával vitte a sírba, nálunk pedig senki nem jelentkezett azzal, hogy „Hoztam vissza a pénzt, amit Laci bácsi nekem adott kölcsön”. Úgy tűnik, így megy ez mifelénk.

A bazini Specializált Büntetőbíróság épülete, ahol Gyönyör Teréz tárgyalása folyt (Fotó: TASR / Profimedia)

Otthon, édes otthon

Több mint húsz éve jöttem el onnan, és bár időről időre hazautazom, hogy meglátogassam a húgomat és édesanyámat, Ipolyság ma már nekem sem az otthonom, inkább csak egy kissé egzotikus, a maga sajátos szabályai szerint működő hely, ami egyszerre ismerős, mégis idegen egy kicsit. Egyre kevesebb ott az ismerősöm, a legtöbb gyerekkori barátom pedig vagy elköltözött onnan, vagy egyszerűen csak kikopott az életemből, mivel a rövid látogatásaim arra már nem elegek, hogy a velük való kapcsolatot is ápoljam. Az emlékeim megkoptak, és ahogy próbáltam visszagondolna Gyönyör Terézre, inkább csak képek, hangulatok, érzések, nem pedig konkrét történetek jöttek elő. Pedig végeredményben az történt, hogy a gyerekkori, többségében nem túl boldog emlékeim közé betüremkedett egy asszony, aki a bíróság szerint akár több tucatnyi ember életét is kionthatta, és hirtelen minden, ami akkoriban annyira egyhangúnak, unalmasnak és kiszámíthatónak tűnt, a mából visszatekintve izgalmassá, pezsgővé és kiszámíthatatlanná vált. Ipolyság most egy olyan kisváros, ahol a bíróság által elítélt* Gyönyör Teréz békésen, szabadon várakozhat a legfelsőbb bíróság ítéletére, és amíg ez nem születik meg, szabadon járhat-kelhet a lakótelepi panellakásából, és bármikor össze lehet vele futni az utcán. Fogalmam sincs, mit éreznék, ha gyerekkorom egykor jelentéktelen, hirtelen mégis jelentőssé váló szereplője egyszer csak szembesétálna velem, pedig vannak néhányan, akikkel ez megtörténik időnként.

*Valószínűleg sose mondhatjuk ki biztosan, hogy Gyönyör Teréz sorozatgyilkosként ténykedett. A bíróság ősszel tíz rendbeli folytatólagosan elkövetett csalásért és öt különösen súlyos gyilkossági kísérletért ítélte őt huszonöt év börtönre (a végrehajtáshoz még meg kell várni a legfelsőbb bíróság ítéletét is), és az atropin jellegéből adódóan valószínűleg soha nem lesz száz százalékig bizonyítható, hogy hány élet szárad pontosan a lelkén, de ez akár több tucat is lehet. Azt pedig továbbra sem tudjuk, kitől szerezte be a mérget, és mi lett azzal a sok-sok pénzzel, amit szerzett.