nlc.hu
Aktuális

Kovács Patrícia a Suhanj! Alapítványról

Kovács Patrícia: „Arra neveltek, hogy álljak ki a jó ügyekért”

A legkisebb hozzájárulás is rengeteget számít - vallja a színésznő, aki szerint ismert emberként nem lehetőség, hanem kötelesség a hátrányos helyzetű közösségekért való kiállás.

A SUHANJ! Alapítvány 12 éve osztja meg a mozgás örömét fogyatékkal élő emberekkel. Non-profit szervezetként olyanoknak biztosítanak heti rendszerességgel sportolási lehetőséget, akik ezt sehol máshol nem kapják meg. Az alapítvány egyik alapítója és legnagyobb szószólója Kovács Patrícia színésznő. Őt kérdeztük arról, hogy honnan jött az ötlet, mik a legnagyobb kihívásaik és merre tart ez a különleges szervezet. 

Honnan jött a SUHANJ! Alapítvány ötlete? Mi inspirált?

Kovács Patrícia: A volt férjem (Gusztos Péter volt országgyűlési képviselő – szerk.) amatőr maratonfutóként külföldi futóversenyeken látott olyan csapatokat, akik látássérülteket kísértek, vagy súlyosan mozgássérült gyerekeket toltak végig a távon. Elkezdtünk azon gondolkodni, hogy nálunk miért nincs ilyen? Itthon a fogyatékkal élők be vannak zárva és egyszerűen nem osztjuk meg velük az életet és a mozgás örömét. Az ember azt gondolná, hogy például Bécsben több fogyatékkal élő ember él – pedig nem, csak könnyebben mozdulnak ki, ezért láthatóbbak. Ezek a külföldi példák adták az inspirációt.

Mi volt az első lépés?

Amikor összeházasodtunk, mindketten beletettünk az alapítványba száz-százezer forintot és azt kértük nászajándéknak, aki tudja, az támogassa a folytatást. Az esküvőn összejött körülbelül félmillió forint – aztán eltelt sok-sok év, és most már több, mint százmilliós az alapítvány éves költségvetése. Amilyen piciben indult, olyan nagyra nőtt ez az egész.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Az emberek száma az évek alatt hogyan változott? Hány segítővel indultatok?

Az elején ketten, Péter és én voltunk az önkéntesek. (nevet) Aztán egyre többen lettünk: most az irodai csapatban öt-hat fő dolgozik, az edzőteremben pedig nagyságrendileg húszan. Ők az állandó munkatársak, rajtuk kívül pedig körülbelül háromszáz olyan önkéntes van, aki bármikor mozgósítható és akikkel folyamatos kapcsolatban vagyunk. Ez a kör persze egyre tágul, folyamatosan jelentkeznek újak. Állami támogatások nélkül, magánemberek és cégek adományaiból működünk, az önkéntesek hozzájárulása nélkülözhetetlen segítség.

Amikor elkezdtél fogyatékkal élőknek segíteni, mik voltak az első élményeid?

Az emberek mindig azt mondják, hogy „hát ti milyen jók vagytok, hogy segítetek” de én a második-harmadik alkalom után rájöttem, hogy ez az önkéntesnek is rendkívüli élmény. Nem az van, hogy mi jófejek vagyunk és a rokikat – azért merem ezt mondani, mert ők is így hívják magukat – tologatjuk, éppen ellenkezőleg. Ha látod azt, hogy egy sérültséggel rendelkező ember mit meg nem tesz azért, hogy mondjuk egy TRX edzésen ott legyen, vagy egyáltalán eljusson a teremig, az elképesztően inspiráló. Azt gondolom, hogy egy ép embernek éppen ugyanannyit tud adni az alapítvány, egyszerűen azért, mert megtanítja hálával fordulni a saját élete felé. A fogyatékkal élők történetei sokszor nagyon mellbevágóak, és az ember önkéntelenül is elgondolkozik azon, hogy ő hogyan éli az életét, használja ki a saját adottságait.

Például én már nem szoktam azon problémázni, hogy nagy a dugó, vagy nem jófejek velem a metróban, mert ismerem az Óriás nevű kerekesszékes kollegánkat, aki másfél-két órát utazik az edzőteremig minden nap. Ezután az ember megkérdezi önmagát: mi is az én bajom azzal, hogy csúnyát néztek rám a metrón, vagy ültem a dugóban egy darabig a kényelmes, fűtött autómban?

Az alapítvány nagyon sokat ad az ép embereknek – megkockáztatom, hogy legalább annyit, mint a fogyatékkal élőnek.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Az alapítvány önkéntesei is ugyanígy éreznek?

Azt szokták mondani, ők többet kapnak. A SUHANJ! szlogenje az, hogy “erőt adunk” és ez oda-vissza működő dolog. És hát ez egy élő közösség: sok szerelem, barátság szövődött az évek alatt. Nagyon különleges kapcsolatok alakultak ki egy-egy segítő és fogyatékkal élő között, például ha egy látássérült egy bizonyos emberrel tud nagyon jól futni, akkor ők nyilván mindig együtt futnak. Ennek ez egésznek van egy közösségi szerepe is: a SUHANJ! nem csak egy szervezet, ami egy szolgáltatást nyújt, hanem egy nagy család. Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik évek óta velünk vannak, egyszerűen kötődnek az alapítványhoz.

Milyenek voltak az első visszajelzések a fogyatékkal élők részéről? Volt igény az alapítvány munkájára?

Volt és évről évre nőtt és nő az igény. Az edzőterem például 2016-ban nyitott, a közelmúltban volt meg a 125 ezredik vendégbelépés a terembe és ebből minden 5. fogyatékossággal élő vendég volt. Azt látjuk, hogy egyre többen jönnek intézményekből is, a Suhanjban van kihelyezett tornaóra, ahová a pedagógusok csoportosan hozzák a gyerekeket. Ennek nagyon örülünk, mert a gyerekek a jövő. Fontos, hogy ők már úgy szocializálódjanak, hogy hiába küzdenek valamilyen fogyatékossággal, az épek között akarjanak lenni és egy ugyanolyan életet élni, mint bárki más.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Ha már az edzőteremnél tartunk: annak honnan jött az ötlete?

Az elején úgy indultunk, hogy látássérülteket és kerekesszékeseket kísértünk futni a Margitszigetre. Utána viszont igény lett arra, hogy csoportos órákat is tartsunk: vettünk spinning eszközöket és kibéreltünk egy edzőtermet, ahová fogyatékkal élők is tudtak jönni a spinning edzésekre. Ez az időszak egész sokáig tartott, két-három hellyel is kapcsolatban voltunk – aztán Péternek volt egy ilyen ötlete, hogy mi lenne, ha keresnénk egy jól megközelíthető helyet Budapesten, ahol csinálhatnánk egy saját termet.

Önkormányzati bérleményt kerestünk és így találtunk meg a Tátra utca 6-ban egy volt banki helyiséget. Kivettük és elkezdtük kialakítani a termet. Ez volt a SUHANJ! Alapítvány legnagyobb vállalása – hogy legyen egy bázis, ahol meg tudjuk teremteni a saját közösségi terünket. A SUHANJ! Fitness hazánk egyetlen teljesen akadálymentes, integratív edzőterme, ami teljesen komfortos a fogyatékkal élőknek és ahol az ép vendégek is szép, igényes, profi környezetben, jó eszközökkel tudnak edzeni. Vannak olyan gépeink is, melyek egy mozdulattal átalakíthatók úgy, hogy kerekesszékből is lehessen őket használni. Ezek amerikai eszközök, itthon csak nálunk találhatók meg. Pont olyan az eszközparkunk, ami elvárható egy XXI. századi teremben, csak olyan értelemben speciálisak a gépek, hogy mindenféle sérültséggel is használhatók.

Aztán amikor már nagyon jó volt minden, akkor jött a covid, ami miatt be kellett zárnunk egy évre.

Ekkor nagy látogatottságú online edzéseket tartottunk. És létrejött egy olyan különleges kezdeményezés, ami a pandémia nélkül talán nem is lett volna. Ez lényegében arról szól, hogy fogyatékossággal élő gyerekek szüleinek indítottunk egy csoportot, amit egy coach vezet. Ezzel igyekszünk segíteni nekik, közösen megoldásokat találni, mert ma Magyarországon nagyon nem könnyű sérüléssel küzdő gyerek szülőjének lenni.

Hogy látjátok, a covid után visszatértek a vendégek a terembe?

Igen, visszatértek, viszont rövidesen elkezdődtek a rezsiproblémák. Hétszeres lett az áram ára, a távhő díja tizenhatszorosára emelkedett. Lényegében most másról sem szól az életünk, mint arról, hogy hogyan lehet takarékoskodni akár a nyitvatartással, akár más módokon. Az 500 négyzetméteres létesítménynek körülbelül 2,5 millió forint a havi rezsije, ami nagyon sok. Most azt találtuk ki, hogy megkérjük a céges támogatóinkat arra, hogy vállalják át a rezsiköltséget egy-egy hónapra. Most az a legfontosabb, hogy ne kelljen még egyszer bezárni, mert a covidot túléltük, ezt viszont már nem tudnánk.

Ezért nagyon jó, hogy az NN Biztosító, akikkel régóta együttműködünk, átvállalt három hónapot, illetve másfél millió forint értékben vett belépőket a saját munkatársainak. Ez összesen 9 millió forint, ami az egyik legnagyobb egyösszegű támogatás a Suhanj történetében. Enélkül tényleg lehúzhatnánk a rolót. Nagyon jó tudni, hogy vannak még olyan nagy cégek, akik megértik, hogy a munkánk miért fontos.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Egy hétköznapi ember mivel tud segíteni? Ha mondjuk odamegyek és veszek egy bérletet, az segítség?

Az is segítség, persze. Az is az, ha veszel a merchandising termékeinkből, illetve az adód egy százalékával is segíthetsz. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni: neked két kattintás, de nekünk és a többi szervezetnek is rengetegek számít. Az emberek nagyon sokszor azt gondolják, hogy „ugyan, mire elég 2000 forint?” – például egy végtaghiányos kisgyerek úszóedzésére. A kisösszegű adományoknak pont ugyanakkora értelme van, mint a nagyobbaknak. 

Milyen terveitek vannak a közeljövőre?

Régóta dolgozunk vidéki SUHANJ! csoportok elindításán. Ez azért fontos, mert nagyon sokszor tapasztaltuk meg, hogy megkerestek minket fogyatékkal élők, hogy ők is szívesen járnának sportolni, de a lehetőség csak a budapestieknek adott. Ez az egyik nagy terv; a másik pedig a SUHANJ! Kölykök program. Ennek keretében fogyatékkal élő gyerekek jönnek hozzánk sportolni. Az lenne a cél, hogy még több gyereket tudjunk fogadni és még több ép középiskolást bevonni önkéntesként.

Nem szoktatok sztereotípiákkal találkozni? Például könnyű lenne az gondolni, hogy minek a fogyatékkal élőknek edzőterem.

Ez egy érdekes dolog. Minden ötödik vendégünk fogyatékkal élő, ami nagy szám, de még így is azt jelenti, hogy a terembe többségében épek járnak és azt tapasztaljuk, hogy a SUHANJ! egy évtizedes pályafutása alatt ezek a sztereotípiák egyre inkább kikoptak.

Az elején voltak ilyen előítéletek: megkérdezték, hogy például annak mi értelme van, hogy elmegy egy kerekesszékes egy futóversenyre? Erre egy kerekesszékes lány fogalmazta meg nagyon szépen a választ, aki azt mondta: „ha mindenki fut körülöttem, akkor olyan, mintha én is futnék”.

Ők tényleg ugyanazt az élményt élik át: én ismerek olyan kerekesszékes fiút, aki diszkóba jár. Megkérdezhetném, hogy ő mégis mit csinál ott, de ha mindenki mozog körülötte és szól a zene, akkor olyan, mintha ő is táncolna. Ez a válaszom arra a kérdésre, hogy van-e értelme. Én alapvetően is azt látom, hogy változnak az emberek, de ilyen szempontból különösen bízom az új generációban: azt látom, hogy mind a TikTok-on, mind a YouTube-on menő vállalni magad olyannak, amilyen vagy és hallatni a hangodat.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Bízom abban, hogy most már ez lesz a menő és nem a sztereotípiák. Ezért is fontos a gyerekekkel kezdeni: mert nekik teljesen mindegy, hogy valaki ép vagy fogyatékkal élő. Én a saját gyerekemen látom, hogy ő nem tulajdonít annak jelentőséget, hogy egy Down szindrómával élő kislánnyal játsszon, az neki egy ugyanolyan gyerek. Volt például tábor a Suhanj szervezésében, ami arról szólt, hogy korosztályokra lebontva együtt voltak ép és fogyatékkal élő gyerekek. Ott voltak értelmi fogyatékosok vagy mozgásukban korlátozott gyerekek és egészen elképesztő volt látni, hogy a hatéveseknek egyáltalán nem okoz problémát a másiknak segíteni.

Te szószólóként, aktivistaként nagyon komolyan részt veszel a Suhanj életében: sok olyan ember van, aki nem mer így beleállni egy ügybe. Mi motivál?

Azt gondolom, hogy nekem ismert emberként muszáj kiállnom bizonyos ügyek mellett. Teljes döbbenettel figyelem, hogy mind a kollegáim, mind más ismert emberek egyszerűen az ismertségüknek csak a „jó” részét használják ki és nem tartják fontosnak az ügyek melletti kiállást. A civil szervezeteknek és kezdeményezéseknek akkor van hangja, ha egy híres ember beszél róluk egy reggeli műsorban. Például ha nem ül ott egy mutogatható celeb vagy ismert ember, akkor ezek az ügyek nem jutnak be a tévébe. Én személyesen azt gondolom, hogy ez egy kötelezettség.

Engem egyszerűen így neveltek, 16 évesen is tudtam, hogy fontos a közösségekért kiállni.

Ahogy ismert lettem, ez csak hatványozódott. Egyébként nem szeretem agitálni az embereket, meg megmondani, hogy mit kéne csinálni: egyszerűen csak arról beszélek, hogy én mit csinálok és ha valaki követi a példám, az csak jó.

Kovács Patrícia

Fotó: Neményi Márton

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.