Mi kell ahhoz, hogy az egyszeri magyar ember értesüljön egy erdélyi pékség humán erőforrás híreiről? Leginkább egy szaftos kis migránsbalhé. 2020. januárjában, nem sokkal a pandémia nyakunkba szakadása előtt először a romániai, majd a magyarországi sajtóban is körbejárt a hír, miszerint a Ditrói pékség ellen fellépett a helyi magyar lakosság (a település szinte teljes mértékben magyarajkú), miután kiderült, hogy a tulajdonos a helyi munkaerőhiányra reagálva első körben felvett két Srí Lankáról érkező vendégmunkást, majd kicsivel később még egyet. A munkásokat és az őket foglalkoztató pékség tulajdonosát megfenyegették, ideiglenesen át is kellett költöztetni őket egy másik faluba, a lakosok pedig petíciókkal és falugyűlés összehívásával próbáltak nyomást gyakorolni a polgármesterre, hogy tiltsa ki Ditróról az idegeneket.
Az esetről a lapokból értesült Cristian Mungiu, a legnagyobb élő kortárs román filmrendező is (aki látta az illegális abortuszt bemutató 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjét, az biztosan nem kéri rajtam számon ezt a kijelentést), és gyorsan meglátta benne egy nagyjátékfilm lehetőségét. Végül némi kutatómunka után elkészült az R.M.N., ami ugyan egy szomszédos országban játszódik, mégis olyan kiváló látlelet arról, hogy milyen frusztrációkkal telve éljük a napjainkat, hogy keresve sem találhatnánk ennél találóbb tablót önmagunkról.
Ez már nem Ditró
Rögtön az elején le kell szögeznem, hogy bár az alapsztorit a pékséggel, a petícióval, a falugyűléssel és a Srí Lanka-i vendégmunkásokkal Mungiu átvette, az R.M.N. nem dokumentumfilm, hanem egy fikciós nagyjátékfilm, ami számos ponton változtat a ditrói történéseken. Kezdjük ott, hogy nem Ditróban játszódik, hanem egy szintén erdélyi, de már vegyes lakosságú településen, ahol ugyan még kis többségben vannak a magyarok, de rengeteg románajkú ember is lakik. Ezzel a húzással a rendező ügyesen kihúzta a lehetséges támadók méregfogát.
Ha Mungiu csak a magyarokról forgatta volna le a filmjét, könnyen lehetett volna őt magyargyűlölettel vádolni, a film pedig más sem lenne, mint olaj a tűzre az amúgy is elég forró román-magyar kapcsolatokban. Azzal, hogy a filmbéli község lakosai vegyesen magyarok és románok, és mindkét csoport egyformán gyűlöli a nemrég érkezett idegeneket, Mungiu nemcsak védekezik, hanem egyben azt is állítja, hogy az idegengyűlölet, az ismeretlenektől való félelem és a rasszizmus messze nemcsak a magyarokra jellemző probléma, a románokat is ugyanúgy érinti. Egyetlen, külön a magyaroknak szánt megjegyzést kapunk csak tőle, amikor a falugyűlés jelenetében az egyik karakter finoman megjegyzi, hogy ahhoz képest, hogy Romániában a magyarok kisebbségben élnek, semmiféle megértést nem tanúsítanak más kisebbségek jogai iránt.
R.M.N. (Fotó: Cirko Film)
Nincsenek könnyű válaszok
Az R.M.N. alapvetően két emberen keresztül vizsgálja a lakók életét és problémáit. Az egyikük Matthias (Marin Grigore), a nagy, erős férfi, akit a film elején még Németországban láthatunk először gyári munkásként, ám amikor a főnöke lecigányozza, a sértett román lelke ezt nem hagyhatja annyiban: durván lefejeli a fickót. Mivel nincs kedve megvárni a rendőrséget, mindent otthagyva, stoppolva érkezik haza Romániába, ahol a tőle elhidegült neje, valamint a kisfia várja, aki egy nagy traumát élt át az erdőben, de nem hajlandó elmesélni, pontosan mit látott. A másik főhősünk pedig Csilla (Judith State), a pékség igazgatója, aki a tulajdonossal egyetértésben, egy EU-s pályázat megnyerése miatt fogad vendégmunkásokat, miután a helyiek körében heteken át nem talál megfelelő, szakképzett munkaerőt. A környék legtöbb fiatalja valahol nyugatabbra dolgozik, aki meg ott maradt, az többnyire inkább a segélyen élést választja a minimálbéres fizikai munka helyett. Csilla ráadásul Matthias szeretője is, tetszik neki a férfi állatiassága és szenvedélye, ugyanakkor taszítja őt a korlátoltsága és a fárasztóan konzervatív nézetei.
Mungiu ezen a két karakteren keresztül vizsgálja, mi vezethet odáig, hogy szinte a teljes lakosság két, amúgy teljesen ártalmatlan vendégmunkás ellen forduljon, és ugyan számos választ kínál a feltett kérdésre, ezek egyikét se rágja a szánkba, az R.M.N. ugyanis nem üzenetfilm. A rendezőt az eset a maga komplexitásában érdekli, ezért sem ad/adhat egyszerű válaszokat. A filmbéli település rengeteg problémával küzd. A fiatalok menekülnek onnan, frusztráló az elöregedés (amikor a főhős a beteg apjához szeretne ápolót találni, a helyzet egyenesen reménytelennek tűnik), helyben csak minimális fizetésért lehet munkát találni, nagy a szegénység, sokan fojtják a bánatukat alkoholba és ugyan már EU-s pályázatokkal próbálkoznak, a gondolkodásmód még messze nem kompatibilis az unió talán kissé naiv eszméivel. Bár a fél falu nyugaton dolgozik, ők természetesen sosem migránsok, őket be- és el kell fogadni, ám amikor hozzájuk érkeznek keletebbről, már egyáltalán nem olyan befogadók, mint ahogy azt ők elvárnák a németektől vagy az osztrákoktól, amikor odamennek dolgozni.
R.M.N. (Fotó: Cirko Film)
Így gyűlölünk mi
Mungiu ügyesen mutatja be, hogy mindig attól félünk és azt gyűlöljük, amit/akit nem ismerünk. A faluban szinte mindenki gyanakvással, félelemmel és/vagy megvetéssel fogadja az új pékeket, kivéve azokat, akik a pékségben dolgoznak. Ők ugyanis a munkatársaik, akik közelről ismerik őket, és látják, hogy szorgalmas, jól dolgozó, jó emberek. A többiek pedig nem látnak mást, csak két embert, akivel nem beszélnek közös nyelvet, más a kultúrájuk és más a bőrszínűk ahhoz képest, mint amit megszoktak. A filmben van egy kultúrházi, egyetlen snittben felvett falugyűlés-jelenet, amiben Mungiu (a jelenet erősen inspirálódik a valódi falugyűlés hanganyagából) a felszólalók és bekiabálók által mesterien dobálja be az összes idegengyűlölő toposzt, amit az internet legsötétebb bugyraiból össze lehet szedni. A falusiak szerint:
- Nekik semmi bajuk a Srí Lanka-iakkal, de mindenki éljen békében ott, ahonnan jött, ezért menjenek haza.
- Ki tudja, hogy ezek a messziről jött emberek milyen vírusokat terjesztenek, ráadásul a pékségben pont azzal a kenyérrel dolgoznak, amit később aztán a falusiak esznek meg.
- Ezek itt bizony veszélyes muszlimok, akik Nyugat-Európában robbantgatnak. (slusszpoén: valójában katolikusok)
- Most még egyedül jöttek, de hamarosan hozzák magukkal a családjukat is, és el fogják itt terjeszteni a kultúrájukat, miközben itt semmi szükség új kultúrára.
- Elveszik a helyiek elől a munkát. (miközben a tulajdonos csak azután döntött az alkalmazásuk mellett, hogy hetekig hiába keresett szakképzett helyi munkaerőt…)
A csordaszellem ereje
Cristian Mungiu egyik nagy erénye, hogy nem akarja szörnyetegként ábrázolni az embereket, és megértéssel fordul a karakterei felé. A filmben finoman azt sugallja, hogy a világ körülöttünk túl gyorsan változik, amire egyszerűen nem állunk még készen, és olyan nyugat-európai liberális eszméket kellene villámgyorsan a magunkévá tennünk, amire nekik sok-sok évtizedük volt. Azt is bemutatja, hogy a legtöbb falusi külön-külön alapvetően dolgos, jó, segítőkész ember, de a frusztrációik miatt, ha összegyűlnek, rögtön a csordaszellem lesz úrrá rajtuk, és a leghangosabb, legprimitívebb vélemények válnak követendővé, pusztán amiatt, mert egy látszólag egyszerű megoldást kínálnak egy egyáltalán nem egyszerű problémára.
R.M.N. (Fotó: Cirko Film)
Mungiu R.M.N.-je olyan, mintha a rendező egy riadt hangyabolyt nagyítón át vizsgálna. Olyan közel megy a szereplői életéhez, hogy lehullnak az álarcok, és mindenkinek fény derül a legrosszabb oldalára is. Közben azonban a rendező van annyira humánus, hogy észreveszi: ők itt nem ördögök, hanem egyszerű emberek, akiknek számos jó tulajdonságuk is akad. A filmje nem ítélkezik, egyszerűen csak bemutat egy szokatlan problémát, a lehető legalaposabban körbejárva azt, és a film nyelvén mesélve mutatja be nekünk, hogy mire jutott. Az R.M.N. az a fajta tükör, amibe rossz belenézni, mert az igazságot mutatja. És pont emiatt van rá szükség, hogy mégis belenézzünk.
Az R.M.N. már látható a magyar mozik műsorán.
