Hogy kerültél kapcsolatba Karsai Dániellel? És hogy nyerted el a bizalmát?
Egyszerűen írtam neki egy emailt. 2023. szeptember 27-én tette ki Dani az első bejegyzését, én másnap olvastam ezt. „Dr. Karsai Dániel András vagyok, 46 éves, ügyvéd, alkotmányjogász. Valamint halálos beteg.” Így kezdődött. Arcon csapott. Az ember ül otthon a kávéjával, bambul, felhívja az anyukáját a szülinapja alkalmából, és akkor jön egy ilyen sokkoló szöveg. Honnan jön a bátorság, hogy kiálljon ezzel, kitegye a világ elé? Utánanéztem, ki ő, több videót feldobott az internet, kiderült, hogy eleve neves jogász ő, sikeres ember, tévéműsorokban szerepelt szakértőként. Ráadásul sportos, jóképű férfi, minden ideálisnak tűnt az életében. És akkor egyszer csak kapott egy ilyen diagnózist. Azon gondolkodtam, hogyan lehetséges, hogy a haldoklása tudatában nekiáll egy olyan ügynek, amely túlmutat a saját életén, tudva, hogy az eutanázia nem csak róla szól. A bátorság jelen szokott lenni a témáimban, rögtön eszembe is jutott, hogy „de jó és fontos lenne követni az útját”. Aztán erre, hogy „de jó lenne”, görcsbe is állt a gyomrom: dehogy lenne jó. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz. Egy óra múlva elkészült a levelem, elküldtem, persze akkor már nagy volt a jövés-menés Daninál a sajtó részéről, nyilván mindenki azonnal megtalálta. Kis türelmet kért, majd elhívott egy beszélgetésre. Ott kicsit megtorpantam, el is bizonytalanodtam, mert kiderült, hogy készül egy dokumentumfilm is, és nekem egy egész stábbal kellene dolgoznom, sokszor nyilván egyidőben, ami nem túl ideális helyzet egy fotós számára. Nem lökhetem arrébb az operatőrt, a hangosítót… Kértem egy napot, megkérdeztem a volt tanáromat, Szigeti Tamást, hogy ő mit tenne, rögtön mondta, hogy ne foglalkozzak a filmesekkel, menjek, csináljam. Időnként tényleg nehéz volt: például Dani lakása egy két és félszobás, a hálószobába épp befért egy ágy, tükrös szekrénnyel előtte, ott forgattak ketten, alig fértem be, és persze a tükörre is figyelnem kellett, hogy ne legyek a képeimen. Sok képemet kellett azért megvágnom, mert belógott a mikrofon fentről. Végül mindannyian alkalmazkodtunk a helyzethez és figyeltünk egymásra.
Sok dokumentarista fotós érzi cinikusnak magát, mert egy nehéz, tragikus helyzetet látva az az első gondolatuk, hogy „ez de erős sztori”.
Nem használnám ezt a szót. Persze kettősség végig bennem volt, és bennem van a mai napig. Nem is lelkifurdalásnak hívnám…
Mindenesetre nem voltam annyira boldog, amikor átvettem ezért a sajtófotó-díjat. Ahhoz a díjhoz ugyanis egy haldokló ember kellett.
De közben a dilemma közepette is nyomja a gondolat hátulról az embert, hogy „meg kéne csinálni, meg kéne csinálni…”. És tényleg meg kéne, hát mit, ha nem ezt? Nem csak Dani szenvedéséről van szó itt, hanem egy hatalmas, nemes ügyről.
Az ember egy idő után érzi, hogy fontos, díjesélyes sorozatot készít. Nálad volt olyan pont, amikor átfutott rajtad, hogy „megvan a vezető kép”?
Nem gondoltam erre közben. A Katona József Színházban, a Dani halála után felállított emlékfal lefotózása közben éreztem ilyesmit, de arra a képre tudatosan készültem, helyezkedtem. Esetleg az a kép ilyen, amelyiken Dani olvas, Ákos pedig hátul, a széken alszik. Ott rengeteg időm volt, dolgom pedig semmi, Dani olvasgatott, Ákos el-elbóbiskolt, én pedig annyi perspektívából fotózhattam, amennyiből csak akartam. Kísérleteztem, megpróbáltam ezt-azt, hely persze nem volt sok, a konyhaszekrényhez passzíroztam a gépet, hogy beleférjen mindenki a képbe, de végül sikerült, éreztem, hogy „ez megvan, ez jó kép lett”.
Fotó az „Ez életem legnagyobb ügye” című sorozatból. A teljes anyagért kattints a képre! Forrás: Magyar Sajtófotó Pályázat / Kovács Bea
Mikor dolga egy fotósnak, hogy segítsen, és mikor ér a nehéz pillanatokban is inkább fotózni?
Volt, hogy letettem a kamerát, mert megkértek, hogy segítsek. Például, hogy vágjam le Dani körmét, és egyszer az arcát is megmasszíroztam. A logopédusa javasolta, hogy nagyon jót tenne a masszázs az arcizmainak, segítené a szavak formálásában. Ákos pedig rögtön mondta, hogy
De hát a Bea kozmetikus!
Szóval megmasszíroztam az arcát. A kozmetikában a vendégeim nagyon szeretik, ahogyan dolgozom, de Daninál bizonytalanná váltam. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam, hogy hogyan kell egy mozgásában korlátozott, halálos beteget megérinteni. Zavarban voltam. Egy másik alkalommal Dani rosszul lett egy vizsgálaton. Annyira, hogy hányt is. Én ott abba hagytam a fotózást, mire Dani rám szólt: „Bea, ezt is fotózd!”. Azok a fotók nem kerültek be a sorozatomba. Egyszóval szabad kezet kaptam. Azért persze volt, hogy odamentem, és annyira rosszul volt, hogy kiüzent az Ákossal, hogy most ne, inkább be se menjek. Ez persze teljesen rendben volt, haza is mentem.
Két sorozatot is készítettél, az egyik a jogi procedúráról, a másik pedig Ákosról, az ápolóról szól. A legtöbb fotós Dani fájdalmára fókuszált volna.
Két korábbi anyagom is készült szenvedő emberekről – ők ráadásul gyerekek –, nem szerettem volna egy harmadikat. Ráadásul tényleg az eutanáziáért való harca volt a hívószó, nem a fájdalom. Ezt a folyamatot szerettem volna megörökíteni; nyilván elkerülhetetlen volt, hogy megmutassam közben azt, hogy hogyan romlik az állapota. Azt pedig menet közben láttam, hogy mennyi szeretet veszi körül, és hogy milyen fontos lett Ákos személye. Dani teljes egészében rábízta magát.
Milyen ember Ákos?
Nagyon szerethető, őszinte és egyenes srácnak ismertem meg. Kedvelem őt. Sokat segített nekem. Általában őt kerestem; nem akartam és nem is tudtam telefonon hívogatni egy olyan embert, akinek már nehezére esik a beszéd. Ez élőben is nehéz volt, nagyon rossz érzés volt azt ismételgetni, hogy „mit mondtál? bocsánat, Dani, mondd el még egyszer!”, Ákos viszont a végéig pontosan értette, hogy mit szeretne mondani. Bármikor ráírhattam, segített. Az viszont csak a vége felé jutott az eszembe, hogy ő is megérdemel egy főszerepet. Háromnegyed éve követtem az eseményeket, mire összeállt, hogy ebben az anyagban több van, mint gondoltam.
Gondolom, eleve rajta volt Ákos a képeid nagy részén.
Igen, de a barátai, családtagjai, kollégái is.
Excel-táblázatban osztották be magukat több mint tizenöten, ha szükség volt rájuk, az éjszakákat is bevállalták, mindenki megtanulta a gyomorszonda használatát, gyanítom, hogy a tisztába tételt is.
Ezt nem láttam, fotózni pedig végképp nem akartam. Szóval gondoskodtak róla, hogy akár kettesben is maradhassanak Danival. Ákos azonban tényleg majdnem mindig ott volt, mi pedig jóban is maradtunk. Ráadásul a történet is folytatódik, hiszen a Karsai Dániel Alapítvány folytatja a harcot az eutanáziáért: kerekasztal-beszélgetéseket szerveznek, kampányolnak.
Sikerülhet nekik?
Nagyon-nagyon sok időre van még szükség Magyarországon, hogy ebből bármi legyen.
Számított-e, hogy te mit gondolsz az eutanáziáról? Kell ilyenkor egy fotósnak függetlenítenie magát a saját nézeteitől?
Egyszerű: én ezt az ügyet támogatom, aktivista attitűddel is álltam hozzá. Magam is azt szeretném, hogy az életem végéről, ha kell, én dönthessek, ne más. Teljes lényemmel az ügy mellett álltam. Amit Dani mondott – és ami a sorozat címe is lett –, hogy ez élete legnagyobb ügye, rám is igaz: az én életem legnagyobb ügye is, fotográfusként. És nem Dani személye miatt, hanem mert ez volt a legnehezebb helyzet: Emberi Jogi Bíróság, Parlament… rengeteg helyzetben fel kellett találnom magam. Egy családnál elég rákérdezni, mehetek-e, itt rendszeresen el kellett intéznem, hogy mehessek.
Hogy lehet lezárni és feldolgozni egy ilyen fotós projektet? Véget ér-e egyáltalán? Főleg, hogy ez nem az első ilyen hosszú távú sorozatod.
Fizikailag képtelenség ennyi ember számára jelen lenni, így szépen lassan eltávolodunk. Még pár hónap után is elő-előfordul, hogy ráírok a családokra, hogy mi a helyzet, hogy vannak, vannak, akik a Facebookon is ismerőseim, időnként üzennek, de előbb-utóbb el kell engednünk egymást. Jönnek ugyanis új emberek, akikre több figyelem kell.
Láttad a színdarabot?
Igen, ott voltam a bemutatón. Sírtam, de mindenki más is, szem nem volt szárazon. Dani is eljött, láttam rajta, hogy őt is megindította. Hiteles színdarab volt – megrendítő, őszinte, és sokszor vicces! Tökéletesen visszaadták a dinamikát Dani és Ákos közt. Sokszor felkaptam a fejem, hogy „jé, én ezt a mondatot már hallottam”, aztán leesett, hogy persze, hiszen ott voltam Strasbourgban, vagy éppen Dani hálószobájában.
Ahogy Dani alatt elfogyott a tatamin – ez visszatérő elem a darabban –, úgy fogyott el alattam is. Visszavonultunk a lakásba, az ottani apró történések kerültek a fókuszba.
Ott már egy idő után csak ugyanazokat a képeket készítetted, nem?
Valóban, egy idő után nehéz volt újat fotózni. Időnként azzal küzdöttem, hogy „mit tudok még lefotózni, amit eddig nem?”. Úgy tűnt, magamat ismétlem. De ilyenkor erőt vettem magamon és visszamentem, és mindig adódtak új helyzetek, vagy ugyanolyanok, amelyek valahogy mégis mások voltak.
Azt viszont tudtad, hogy ennek a történetnek vége lesz. Erre hogy készültél?
Tudtam, de nem készültem. Toltam magam előtt. Dani ráadásul sokáig jól volt. Én pedig nem mertem odaülni az ágya mellé és megkérdezni, hogy meddig kísérhetem a kamerámmal. Végül nem is voltam itthon, Örményországban dolgoztam egy sorozaton, majd pár napot túráztam. Mielőtt elutaztam, bementem Danihoz a kórházba, mert befeküdt, hogy megerősítsék, ráállítsák a légzéssegítő gépre. Mondtam, hogy legyen jól, nekem el kell utaznom kicsit, de sietek vissza. Kint ért a hír.
Mit éreztél?
Zokogtam. Borzasztó volt belegondolni, hogy mit élhetett át az utolsó pillanatokban. Végtelenül sajnáltam őt, és lelkiismeret-furdalást is éreztem. Hogy elutaztam, és miközben én a hegyek közt túráztam, ez az ember otthon fuldoklott.
Egy fotó a Pillangólány című sorozatból. A teljes anyagért kattints a képre! Fotó: Magyar Sajtófotó Pályázat / Kovács Bea
Hogy lehet ezt kezelni lelkileg? Mit mondanak erre más veterán fotósok?
Tudom, hogy nem tudok nem bevonódni érzelmileg, ezt el kell fogadnom. Szerencsére járok terápiába – nem csak ezért, hanem egyébként is, évezredek óta –, és ott segítséget kapok a feldolgozásra. A Pillangólány című sorozatom elkészítése után PTSD-m lett. Az akkor 12 éves súlyos beteg Miranda fotózása során azt hittem, hogy a kamerám segít távolságot tartani, ott van köztem és a történések közt, mint egy pajzs. Tévedtem. A kislány halála után pár héttel elkezdődtek a pánikrohamok. Azóta tudom, hogy az ilyen megterhelő munkákhoz kell a lelki segítség.
Van különbség ezügyben férfi és női fotósok közt?
Hosszan erről nem is nagyon beszélgettem olyan fotósokkal, akik hasonló hosszú távú témákon dolgoznának. Több férfi kolléga mondta viszont, hogy „nem tudom, hogy csinálod, én biztosan nem bírnám”. Nem tudom, hogy a Daninál forgató filmesek hogy vannak. Talán egyszer megkérdezem, ők hogy bírták.
Hallottunk már meredek karrierváltásokról, de olyanról, hogy valaki kozmetikusként hozza el a legnagyobb szociofotós díjakat, nem nagyon.
És még mindig kozmetikus vagyok, ha fél fenékkel is. Van egyébként mediátor végzettségem, coachingot is tanultam, tehát egy ideje az életem része, hogy mélyebben foglalkozom az emberi kapcsolatokkal. Amikor még nem tudtam, hogy fotográfus akarok lenni, ezen a két szakmán gondolkodtam. Aztán rájöttem, hogy végül ugyanúgy ülnék egy szobában és emberekkel beszélgetnék, pont úgy, mint a kozmetikában, az pedig már nem adna elég kihívást, szabadságot, örömet, találkozásokat. Akkoriban heti hat napot ültem egy kozmetikában, és semmi más nem történt, mint hogy szépülni vágyó nők adták a kilincset egymásnak reggeltől estig. Harminc év után ez már nem volt különösebben izgalmas, nem találtam benne többé a kihívást. Kozmetikusként elértem mindent, amit ebben az országban akkor elérhettem, persze, hogy kiégtem. Lecsökkentettem a munkanapok számát háromra, és azon gondolkodtam, mivel foglalkozzak a többiben. Végül szembejött egy fotós workshop. Addig nem kimondottan érdekelt a fotózás, csak a nyaralásokon kattintgattam, valamiért mégis elmentem. Így kezdődött. Tanfolyam tanfolyam után, majd szakmunkásvizsga, utána pedig elmentem a Fotófaluba Bácsi Robihoz. Ő rakta össze életem első dokumentarista anyagát, elképesztően menő volt. Sopronyi Gyulának is sokat köszönhetek, egy hétvégi képzésen a Ligetvédőkhöz küldött minket, odaadta a 28 milliméteres lencséjét azzal, hogy csak ezt használhatom, mondom,
Jézusom, akkor nincs mese, oda kell mennem az emberekhez…
Megtette a hatását. Össze kellett kapnom magam, körülöttem már rég dolgozott mindenki, én meg csak méregettem az embereket. Végül közel mentem. Nem sokkal ezután beiratkoztam a fotóriporter képzésre.
Fotó: Neményi Márton
Meg tudja még változtatni a világot egy-egy fotó?
Nem. Eleinte voltak ilyen gondolataim, de most már nem hiszem. Abban hiszek, hogy a fotó képes összekötni embereket, egy kis szerencsével jobb lesz az életük ezektől a találkozásoktól, de gyökeres változást kár is várni tőle. Akkora a dömping, hogy immunisak lettünk a fotográfia erejére.
És téged megváltoztatott a fotózás?
Bátrabb lettem, és sokkal türelmesebb. Rájöttem, hogy az emberek nem harapnak, jó hozzájuk kapcsolódni, időt adni és meghallgatni a történetüket. És elhatároztam, hogy csak azzal foglalkozom, ami emberileg is megmozgat, hiszen csak abból lesz átütő anyag. Ha egy kicsit is érzem, hogy nem tudok a témával azonosulni, vagy nem ragadja meg a figyelmem teljes mértékben, akkor elengedem. És nem a díjakra gondolok, hanem olyan sorozatokra, amelyek hozzáadnak valamit az emberek életéhez.