Gondolkoztál már azon, hogy vajon milyen eszközökkel állítják elő azokat rémisztő zajokat és zörejeket, amelyek a horrorfilmek hangkulisszájaként szolgálnak? Cikkünkben most bemutatunk négy olyan unortodox hangszert vagy hangkeltő eszközt, amit szinte kizárólag ehhez a zsánerhez használnak.
Blaster beam
A blaster beam egy hatalmas, kb. 3,5-5 méter hosszú fémgerendából álló, elektronikus, húros hangszer (de nevezhetjük akár hangdizájn-eszköznek is, akárcsak a lista többi résztvevőjét), amely 14 feszes zongorahúrból és egy hordozható hangszedőből áll. A húrok akár kézzel, akár fémhengerekkel (vagy tulajdonképpen bármivel) megszólaltathatóak, a hangzása pedig ennek köszönhetően meglehetősen változatos: a sötéten és vészjóslóan szóló zúgástól egészen az ipari katasztrófákat idéző offenzív hangorkánig terjed a skála.
A blastert John Lazelle tervezte az 1970-es évek elején, és először az experimentális- és filmzenével foglalkozó Francisco Lupica kezdte rendszeresen alkalmazni különböző produkciókban, valamint több ilyen hangszert is gyártott a saját műhelyében. Az amerikai gyermekszínészből lett zenész Craig Huxley később megalkotta a saját, finomított verzióját is, amely alumíniumból készült, és amely egy 1979-es Star Trek-filmben debütált – azóta a blaster beam a hollywoodi hangdizájn egyik elmaradhatatlan alapdarabjának számít.
Apprehension Engine
Ezt a hangszert tényleg kifejezetten arra tervezték, hogy rémálomszerű hangokat produkáljon a horrorfilmekben: az ötletagazda a – mellesleg számos hangszeren játszó – horrorfilmrendező, Mark Korven volt, aki úgy érezte, hogy a digitálisan előállított zajok-zörejek nem teremtik meg azt a hátborzongató hangfüggönyt, amit szeretett volna elérni, így Tony Duggan gitárkészítővel közösen megalkotta meg ezt a leginkább egy futurisztikus, újragondolt cimbalomra emlékeztető szörnyszülöttet fémvonalzókból, rugókból, vasrudakból és egy sor egyéb olyan apróságból, amit gyakorlatilag bármilyen műhelyben megtalálhatunk. Pokoli hangjával számos filmhez járult már hozzá; a legismertebb közülük talán a 2015-ös Boszorkány.
Waterphone
A waterphone (hívhatjuk magyarul akár vizifonnak is, vagy fellengzősebben óceánhárfának) egy gúla alakú hangszer, amely egy rozsdamentes acél rezonátortálból vagy serpenyőből áll, hengeres nyakkal és a tál pereme körül különböző hosszúságú és átmérőjű bronzrudakkal – ezeket pengetéssel, ütéssel vagy akár vonóval is meg lehet szólaltatni. A rezonátor kis mennyiségű vizet tartalmazhat, ami a vízifonnak éteri, nyugtalanító, némileg bálnahangszerű megszólalást kölcsönöz. Az eszközt a hatvanas évek végén találta fel egy amerikai polihisztor, Richard Waters, és felsorolni is lehetetlen, hány horrorfilmben hallatta azóta jellegzetes hangját.
Ondes Martenot
A misztikus, kísérteties, túlvilági hangszínéről ismert ondes martenot az egyik legkorábbi elektronikus hangszer: Az első darabot 1928-ban készítette egy francia feltaláló, bizonyos Maurice Martenot. Martenot-t a katonai rádióoszcillátorok közötti véletlenszerű hangátfedések ihlették, és egy olyan hangszert szeretett volna létrehozni, amely a cselló kifejezőerejével rendelkezik – habár az ondes martenont többnyire inkább egy orgona és egy theremin keverékeként szokták leírni.
A hangszeren eredetileg egy fémgyűrű segítségével lehetett játszani, melyet a játékos a mutatóujjára húzott, és azt fel-le mozgatta egy huzalon, ami egy theremin-szerű hangzást eredményezett; később Martenot egy 4 oktávos billentyűzetet is hozzáadott a hangszerhez, valamint egy speciális, érintésérzékeny üveglapot is tartozott, amely a hangerőt szabályozta. Bár az ondes martenot soha nem lett szélesebb körben népszerű, és ma is inkább afféle kuriózumnak számít, a horrorfilmekben (és a sci-fikben) máig előszeretettel alkalmazzák
