Egy korszak véget ért, de közben még csak sejtésünk lehet arról, milyen is lesz az új időszak, ami most ránk vár. Egyelőre tehát marad a várakozás, és ezt az átmeneti időszakot sem mindig egyszerű megélni. Nem egy közös érzés uralkodik most, hanem sok különböző, egymásnak akár ellentmondóak. Öröm és félelem, felszabadultság és óvatosság, megkönnyebbülés és düh – gyakran ugyanabban az emberben.
Ezekből mutatunk most egy pillanatképet: emberek megéléseit, akik őszintén felvállalják, mit éreznek ebben a történelmi pillanatban. És persze megosztom a saját érzéseimet is.
Egyszerre sírunk és nevetünk – ilyen érzések kavarognak a győztes szavazókban
15 fotó
Választások után: Hogyan éltem meg én? Kiégett szavazó vagyok – és mégis hatott rám
Az a fajta sokat látott, kiégett és kiábrándult szavazópolgár vagyok, akit üres politikai gesztusokkal, hangzatos ígéretekkel nem lehet már levenni a lábáról. Reflexből viszolygok, amikor a lényeges gazdasági kérdések helyett identitáspolitikai panelek kerülnek terítékre, teljesen mindegy, melyik oldal narratívája felől. Szóval nem, nem ezek azok a dolgok, amiktől én rendszerszintű változást várok.
És mégis volt két pillanat, ami nagyon mélyen megütött. Az egyik az volt, amikor kimondták, hogy ebben az országban bárki szerethessen úgy bárkit, ahogy akar. Tudom, hogy ez alap. Tudom, hogy egy működő demokráciában ez nem hír, hanem minimum. De az elmúlt években az LMBTQ-érintettek, a gyermektelenek és más kisebbségek folyamatos, értelmetlen egzecíroztatása annyira megnyomorította a közhangulatot, hogy erre a mondatra most szükség volt.
A másik pedig az első sajtótájékoztató volt. Szinte jobban megérintett, mint bármilyen kampánymondat, hogy az első kérdés joga a Partizáné lett, és külön elhangzott: a kormánytól független hazai sajtó kérdéseivel kezdenek, nem a korábbi rendszer közpénzzel kitömött propagandafelületeivel. Lehet erre is azt mondani, hogy csak jelképes gesztus. Nekem mégsem az volt. Tizenhat év NER-uralma alatt négyszer veszítettem el munkahelyet azért, mert a rendszer felvásárolta az adott sajtóterméket, és a szakmai munka helyére propagandát ültetett. Úgy, hogy közben a munkám szerint soha nem is politikával foglalkoztam.
…és mintha dermedtségből ébrednék
Ami most történik bennem, az sokkal több egyszerű örömnél. Inkább olyan, mintha egy hosszú dermedtségből ébrednék. Mintha most kezdeném csak felfogni, mennyire mélyen beleépült a mindennapjaimba az a nyelv, az a légkör, az az állandó fenyegetettség, amiben éltünk – épp csak véletlenül áttelelt poloskákként.
Talán ez rendít meg most ennyire: hogy fel sem tűnt igazán, milyen sokat ártott mindez. Tizenhat éven át együtt éltem vele, alkalmazkodtam hozzá, dolgoztam, neveltem gyereket, mentem előre, és közben nem is vettem észre, hogy egy mély politikai traumából jövök. A választás éjszakáján jutott eszembe: a gyerekem pontosan annyi idős, mint én voltam az első szabad választások idején. Akkor is sírtam, örültem a felnőttekkel együtt. Fogalmam sem volt, mi jön – és valójában ők sem tudták.
Most viszont már tudom, milyen messze van egy számonkérhető, működő demokrácia, és valahogy az az érzésem, hogy visszakerültünk a startvonalra. Nem oda, ahol már minden rendben van, hanem oda, ahol végre lehet tiszta lappal kezdeni. Elszámoltatással. Fékekkel és ellensúlyokkal. Működő intézményekkel. Egyértelmű iránnyal Európa felé. És talán először azzal az érzéssel, hogy most tényleg van értelme annak, ami ezután történik.
Összes illusztráció: Getty Images
