A tudósok abban többnyire egyetértenek, hogy a görögdinnye ősét először Afrikában termesztették, mielőtt eljutott észak felé a mediterrán országokba, majd később Európa más részeire. De hogy Afrikában belül pontosan hol, az már rejtély. Az elsőszámú jelölt a Dél-Afrikában honos Citrullus amarus (magyarul tsamma dinnye, citromdinnye vagy kalahári dinnye), ugyanakkor akadnak olyanok, akik kételkednek ebben:
bizonyos jelek ugyanis arra utalnak, hogy az egyiptomiak már körülbelül 4000 évvel ezelőtt elkezdték termeszteni a görögdinnyét, ami jócskán megelőzi a dél-afrikai földművelés kialakulását.
A második jelölt a nyugat-afrikai egusi dinnye, ugyanakkor ezt elsősorban nem a húsáért, hanem az ehető magjaiért termesztették, vagyis pontosan azért a részéért, amelyet a mai görögdinnyéből senki nem fogyaszt el (legalábbis szándékosan).
Vadon termő dinnyék a Kalahári sivatagban (Forrás: Hoberman Collection/Universal Images Group via Getty Images)
Harry Paris dinnyekutató kertészmérnök szerint a modern görögdinnye valódi őse Északkelet-Afrikában őshonos: ez a Citrullus lanatus var. colocynthoides, amelyet Szudánban gurumnak, Egyiptomban pedig gurmának neveznek, és példányai a mai napig vadon nőnek Egyiptom és Szudán sivatagaiban.
Magokat, valamint görögdinnyét ábrázoló festményeket is találtak több mint 4000 évvel ezelőtt épült egyiptomi sírokban, többek között Tutanhamon sírjában is. Egy sírfestmény különösen kiemelkedik a többi közül: a képen ábrázolt görögdinnye nem kerek, mint a vadon termő gyümölcs, hanem a ma már jól ismert hosszúkás alakú, ami arra utal, hogy termesztett fajtáról van szó.
Az ókori egyiptomi ősdinnye
Jogos a kérdés, hogy egyáltalán miért vágtak bele az egyiptomiak görögdinnyetermesztésbe. A gyümölcse kemény volt, íze pedig vagy keserű, vagy jellegtelen. Paris szerint a titok a víztartalmában rejlik.
Más gyümölcsökkel ellentétben a görögdinnyék hűvös, árnyékos helyen hetekig, sőt hónapokig is ehetőek maradhatnak. Egy 1924-ben Szudánba látogató National Geographic-tudósító megfigyelte, hogy a száraz évszakban ezen a szokatlan módon gyűjtötték és tárolták a görögdinnyéket, és időnként megütögetették őket, hogy kinyerjék belőlük a vizet.
Paris úgy véli, hogy az ókori egyiptomi uralkodók is hasonló okokból kedvelték ezt a gyümölcsöt: a fáraóknak, miután meghaltak, még hosszú és fáradságos utat kellett megtenniük a túlvilágon, ezért szükségük volt valamilyen vízben bővelkedő energiaforrásra. Ez pedig alighanem a dinnye lehetett.
Barokk dinnye a 17. századból Giuseppe Recco festményén (Forrás: DeAgostini/Getty Images)
A tudós szerint miután az egyiptomiak elkezdték termeszteni a görögdinnyét, az első tulajdonsága, amelyet meg akartak változtatni, az íze volt. A keserű ízért csupán egy domináns gén volt felelős, így viszonylag könnyű lehetett ezt kiszűrni.
Ezt követően a görögdinnye-termesztők a gyümölcs más tulajdonságaira kezdtek koncentrálni. Ebből a szempontból a hosszúkás dinnyét ábrázoló sírfestmény – amelyen a gyümölcs egy ételekkel teli tál tetején látható – jó támpontot adhat arra nézve nézve, hogyan is festhetett akkoriban a dinnye:
mivel frissen tálalták, valószínűleg elég puha lehetett ahhoz, hogy felvágják és megegyék, ugyanakkor az szinte biztos, hogy még nem volt annyira édes, mint a mai dinnyék.
A görögdinnye útja Európába
Kr. e. 2000 után a görögdinnye nyomait különböző orvosi könyvek, utazási beszámolók, receptek és vallási alapon tudjuk követni. A Kr. e. 400 és Kr. u. 500 között keletkezett írások arra utalnak, hogy a görögdinnye Északkelet-Afrikából terjedt el a mediterrán országokba. Feltételezhető, hogy a kereskedelem mellett a görögdinnye terjedését elősegítette az a különleges szerepe is, hogy hosszú utazások során természetes afféle víztartályként is szolgált.
A görögdinnyét ókori görögök peponnak nevezték(és itt jegyezzük meg egy zárójelben, hogy a gyümölcs magyar nevének semmi köze a görögökhöz: ebben az esetben a gurul szó szinonimájaként szolgál, vagyis a dinnye gömb alakjára utal). Az orvosok, köztük Hippokratész és Dioszkoridész, dicsérték számos gyógyító tulajdonságát. Vizelethajtóként írták fel, valamint hőgutát szenvedő gyermekek kezelésére is alkalmazták úgy, hogy a hűvös, nedves héjat a fejükre helyezték.
A római természettudós, Idősebb Plinius is rajongott érte, és enciklopédiájában, a Historia Naturalisban a pepot refrigerans maximeként – rendkívül hűsítő ételként – írta le.
Görögdinnyék egy piacon (Forrás: Richard Hamilton Smith/Design Pics Editorial/Universal Images Group via Getty Images)
A görögdinnye ókori héber neve avattihim volt, és számos alkalommal említették évezredekkel ezelőtt Izraelben összeállított zsidó törvénykönyvekben. Rengeteg nyomot talált három, évezredekkel ezelőtt Izraelben összeállított zsidó törvénykönyvben: a Misnában, a Toseftában és a Talmudban. Például a tizedfizetésre kötelezett gazdákat arra utasították, hogy az avattihimeket ne halmozzák fel, hanem egyenként helyezzék el. Egy Kr. e. 200 körül írt traktátus pedig a tizedként elkülönített görögdinnyéket ugyanabba a kategóriába sorolta, mint a fügét, a szőlőt és a gránátalmát – vagyis az édes gyümölcsök közé.
Tehát a harmadik századra a görögdinnye praktikus sivatagi víztartályból valóságos desszertté vált.
A leírások alapján az érett görögdinnyék belseje sárgás volt. Ezt támasztja alá az az Izraelben található, Kr. e. 425 körülről származó bizánci mozaik, amely egy felvágott görögdinnyét ábrázol, a húsának színe pedig sárgás-narancssárgás árnyalatú.
A szelektív nemesítésnek köszönhetően a görögdinnye húsa lassan megváltoztatta a színét, és élénkvörössé változott. Ennek az az oka, hogy a vörös színért felelős gén párosult a cukortartalmat meghatározó génnel, és ahogy a görögdinnyéket édesebbre fejlesztették, belsejük színe fokozatosan megváltozott. A vörös húsú, édes görögdinnye első színes ábrázolásai Európában egy középkori kódexben, a Tacuinum Sanitatisban találhatóak. A 14. századi itáliai nemesek előszeretettel rendeltek gazdagon illusztrált példányokat ebből a műből, amely egyébként egy 11. századi arab eredeti alapján készült, és az egészséges életmódra vonatkozó útmutató volt.
