A Burattino Alapítvány munkatársai arra esküdtek fel, hogy védelmükbe vegyék a hozzájuk kerülő hátrányos helyzetű gyerekeket. Nehéz napokat élhetnek most.
Mezei Katalin: Nekem négy gyerekem van, a tantestületben szinte mindenki anya, apa. Egész életünkben azt gondoltuk, a gyerekeinket meg tudjuk óvni, a ránk bízott gyerekeket pedig tízszer annyira. Ezért az ember minden ízében sokkot kapott: szakemberként, nőként, anyaként, emberként… nem tudom olyan pillanatát mondani az azóta eltelt időnek, amikor nem ennek a hatása alatt gondolkodtam, bármiről. Hiába szeretném lassan más aspektusait is észrevenni az életnek, képtelen vagyok szabadulni egyelőre.
Molnár László: Érdekes, hogy az egész gyerekközösség nagyon éretten viszonyult ehhez a borzalmas helyzethez. A kollégák attól tartottak, hogy mindenféle hisztéria fog kitörni, de az infantilis reakciók ott és akkor elmaradtak, bár a következő napokban azért egy-két ablak bánta a dolgot, és néhány gyerek felhasználta a történteket a másik gyerekkel való konfliktusában. Most az ESZTER Ambulancia munkatársai segítenek a feldolgozásban gyerekeknek, szülőknek, kollégáknak. Hosszú folyamat lesz, és úgy feldolgozni, mintha meg sem történt volna, nem lehetséges.
Mezei Katalin: Elsőre minden gyerek kivétel nélkül azt kérte, tartsuk titokban, amit elmondott nekünk, mint ahogy addig is titok volt. Utána viszont egyre inkább keresték a lehetőséget, hogy megbeszéljék velünk, egy idő után egymással is. Szövetségeket kötnek, egymásra támaszkodnak. Úgyhogy az erőgyűjtés, az öngyógyítás minden formáját keresik. Rettenetes volt megélni, ahogyan egyre csak jöttek, hogy szeretnének beszélgetni, reggel héttől este nyolcig voltunk bent napokon át. És egyszer talán eljutnak a “nem kell szégyellnem”-től, a “nem nekem kell szégyellni”-ig, de itt még nem tartunk, hiszen – bármilyen furcsa ez így utólag – egy szeretett embert veszítettek el.
Milyen volt ez az ember, amikor megismerték?
Mezei Katalin: Rendkívül megnyerő, a gyerekek rajongtak érte. Jólesne rettenetes dolgokat mondani róla, hogy utáltam, gyűlöltem már akkor is, de hát ha így lett volna, hogy maradhatott volna a Burattinóban, ami egy sziget számunkra, ahol minden a gyerekek védelméről szól? Az igazság az, hogy ennek az embernek minden megmozdulása megtévesztés volt.
Molnár László: Hatalommal való visszaélés, fenyegetés, zsarolás, megfélemlítés: ez mind az eszköztárába tartozott, de mellette a behízelgés, bizalomba fogadás, megvásárlás, szeretet mutatása, ajándékok…: ettől ő nagyon népszerű lett. És hát neki az is fontos volt, hogy a kollégák szeressék, az igazgatónőt is megvezette. Rengeteget dolgozott, mindig ugrott, ha segítség kellett. Első pillanatban nem is akarta elhinni senki azt, ami történt.
Hogyan derült ki?
Molnár László: Bár nagyon profi volt az elkövető, de ő is tévedett, elvesztette a fejét. Amikor két gyerek már nem akart az edzésére járni, sms-eket küldött nekik durva szexuális utalásokkal és fenyegetésekkel. Nem akarta engedni őket, félt a lebukástól, és rosszul mérte fel, hogy meddig tart a manipulatív ereje, így saját magát buktatta le. Az áldozatok közül ez a két fiú egyszer csak rájött, hogy ott a másik is, hogy nincsenek egyedül, és elmondták az éjszakás nevelőnek.
Mezei Katalin: Korán reggel hívtak, menjek gyorsan, mert baj van. Otthon tartottuk a gyerekeket, beszéltünk velük, és onnan sorra kerültek elő az áldozatok, akik sajnos az abúzus minden válfajáról beszámoltak, amit el lehet képzelni.
Önöket vádolták azzal, hogy nem tájékoztatták az első pillanattól a szülőket.
Mezei Katalin: Nem igaz, kezdettől elmondtuk, hogy szexuális bántalmazásról van szó, közleményt is kiadtunk. A szülőknek és a gyerekeknek is. A felsősöknek megmondtuk konkrétan, az alsósoknak persze másképpen. A gyerekek érdekében kerültük volna a nyilvánosságot, de tudtuk, hogy nem lehet, egyrészt mert sok család érintett, másrészt, mert bármiféle elfedés gyanút keltene. Inkább csak kis időt szerettünk volna nyerni, hogy ne rögtön rohanjanak meg miket. Nem így történt, mert volt egy szülő, aki elment a sajtóhoz, bár szülői felügyeleti joga szünetel, a gyermekei nálunk vannak nevelésbe véve.
|
Megteheti…
Mezei Katalin: Hogyne, de nekünk is szívünk joga, sőt kötelességünk megvédeni az intézményünket. Durva támadásokat kaptunk, még a politikát is belevitték… ennek az eredményeként előfordult, hogy a kerítésen át kiabáltak be ocsmányságokat a kisgyerekeknek: “te voltál az, akit…” – nem részletezem. Rosszul vagyunk tőle. Ezt lehet csinálni, akármit is hibáztunk? Aztán azt írták, hogy ez egy “lepusztult” környék, ide már csak az “alja pedagógus” jön dolgozni, szóval a teljes részvétlenség és lekezelés. Ezek a gyerekek halmozottan hátrányos helyzetűek, rossz anyagi körülmények közül érkeznek, sajátos nevelési igényűek is sokan vannak köztük. Ezért itt csak a szakmailag legjobb, leginkább elkötelezett kollégák maradnak meg, és ezt akkor is fenntartom, ha most ez történt, ami történt.
Pedagógusokról beszéltünk, de mint kiderült, a feltételezett elkövető nem volt az: hiányzott a képesítése.
Mezei Katalin: Tény, hogy nem volt diplomája. Fájlalhatom ezt, de az igazság az, hogy a Burattino iskolában egy diploma nagyon kevés – mi sokszorosan a személyiségünkkel dolgozunk. Ez az ember középiskolai érettségivel, OKJ-s gyermek- és ifjúsági felügyelői képesítéssel rendelkezik, sportmúltja van. Tíz éve dolgozik a gyermekvédelemben, nálunk több éve a gyermekotthonban. Először csak önkéntesként tartott délutáni bokszedzést az iskolában, de amikor kényszerhelyzetbe kerültem, mert több éven át nem tudtam betölteni a tornatanári állást, beleegyeztem, hogy tegyünk vele egy próbát. Utólag bánom.
Elhivatott volt.
Mezei Katalin: Nem tudok mit mondani… igen. De ez a megcsúfolása mindennek. Előírtam számára, hogy jelentkeznie kell az egyetemre. Jelentkezett is, bár nem a Testnevelésire, hanem a jogi karra… de ennek az egésznek semmi köze a pedofíliához.
Molnár László: A mienk alapítványi intézmény, de egy KLIK-hez tartozó iskolában sem garantál semmit az állam. Egy dunakeszi iskolaigazgató-helyettes most kapott nyolc évet hasonló cselekményért, noha vélhetően rendkívül képzett pedagógus, ahogyan a mohácsi rajztanár is. És ez csak két eset a közelmúltból.
Mezei Katalin: Nem véletlen, hogy nem vittek el egy gyereket sem tőlünk azóta, hanem hoznak. Naponta veszek fel újakat. Ilyenkor mindenkitől megkérdezzük, tudják-e, mi történt, igen, tudják, és nem gondolják rólunk, hogy nem tudunk vigyázni a gyerekekre.
Ettől még önt felelősségre vonhatják a szabálytalan alkalmazás miatt. Felkészült rá?
Mezei Katalin: Természetesen igen. Ha engem felelősségre vonnak, pénzbírságot kapok vagy előírják a felmentésemet, akkor el fogom fogadni, bár a kuratórium és a tantestület első perctől elutasította, hogy lemondjak. A felelősségemet érzem, nagyon is nyomasztóan, de nem a képesítési kérdésben, hanem abban, hogy nem ismertem fel korábban a jeleket. Olvasmányokból, tankönyvből, televízióból tudtam természetesen, mi az a pedofília, de nem éltem át soha még hasonlót sem, nem ismerek ilyen embert, nem volt előttem példa vagy egy intő jel. Nincs olyan tankönyv, amiből ezt meg lehetne tanulni.
Molnár László: Lehet, hogy nem lehet felismerni, de nem lehet gyanú nélkül élni. Meg kell tanulni leszámolni a tévhitekkel, felfedezni, mi az, ami másnak látszik… Hiszen annyira logikus: hol fog egy ilyen hajlamú ember elhelyezkedni? Csakis gyerekek közelében, sportegyesületben, óvodában, iskolában, gyermekotthonban… ezeken a helyeken tehát hatványozottan jelenik meg a veszély.
Mezei Katalin: Abból nem indulhatunk ki, hogy a gyerek majd jelzi. Az első döbbenetet nálunk is az okozta: miért nem szóltak?! Amikor már elmondták, akkor is azt kérték: de ugye nem mondod el másnak? Mit mondhattunk volna erre, mikor már a rendőrségen ültünk? A Budapesti Rendőr-főkapitányság munkatársai egyébként gyorsan, hatékonyan, és nagyon empatikusan kezelték a dolgot.
Molnár László: A szakirodalom szerint ilyenkor mindig van valamiféle viselkedésváltozás, a gyerek bezárkózik, vagy épp ellenkezőleg: extrovertált lesz, gyakrabban megy vécére – csak egy példa. Ez talán árulkodó lehet, de persze más ok is előidézheti. Nem is az a dolgunk, hogy orvosok, pszichológusok legyünk, tévedhetünk akár, csak figyeljük a viselkedésváltozást, és jelezzük időben.
Mezei Katalin: Én csak azt tudom mondani, hogy mi nem láttunk változást, pedig évente háromszor tartunk mindenre kiterjedő részletes megbeszélést egyesével, minden gyerekről. A kolléganőim a gyerekotthonban havonta egész napokat beszélgetnek át, a gyerekek minden rezdülését leírják. Csak most látjuk igazán, fájdalmasan megélve, hogy milyen mélységekből jön egy olyan gyerek, akinél ez a dolog egyszerűen nem ütötte meg azt a mértékű fájdalmat, hogy érzékeljük a változást.
Molnár László: Ahogyan arra is vannak példák, hogy egy kicsi nevelőszülőhöz kerül, és három év múlva kezd csak beszélni. Miközben volt ott egy gyermekvédelmi szakértői bizottsági, pszichológusi vizsgálatok… és semmit nem vettek észre.
Mezei Katalin: Egy pontot találtam azóta, ami talán gyanús lehetett volna. Az egyik az ajándék: igen, kaptak a gyerekek személyes ajándékot tőle. De mindannyian kaptak a Burattinóban! Ezeknek a gyerekeknek mélységes szeretetigényük van, sokuknak semmijük sincs a világon. Ezért sokat öleljük őket, és itt mindenki személyes ajándékot kap karácsonykor, nekem nem égbekiáltó, ha valamelyik kolléga még valamit hozzátesz…
A sajtón túl, a külvilágtól milyen reakciókat kaptak?
Mezei Katalin: A szülők teljes mellszélességgel mellettünk állnak, tulajdonképp egyvalaki van, aki nem, de mutathatnám, hogy hány hívás, sms érkezik: “mellettetek vagyunk, tartsatok ki, miben segíthetünk…” Ugyanígy a szakmabeliek részéről is. Mert értik az emberek, mi történt, sokan ismerik is ezt a jelenséget, esetleg már átestek rajta. Többen pozitívan említik, hogy azonnal feljelentést tettünk, nem féltettük az intézmény hírét. Dunakesziről hívott például egy édesanya, megköszönte, hogy mi felvállaltuk ezt, mert a dunakeszi iskola nem, ott a szülők magánjogi vádban vitték végig az ügyet rengeteg áldozattal.
Molnár László: Talán ha más is így tesz, mindez nem történik meg. Mert az ugye kérdés, hogy miként lehetett tiszta erkölcsije ennek az embernek? Mert még nem ítélték el jogerősen, miközben egy másik gyermekotthon, ahol korábban dolgozott, már négy éve feljelentette (kiskorú veszélyeztetésével, súlyos testi sértés kísérletével, könnyű testi sértés vétségével és könnyű testi sértés vétségének kísérletével vádolja az ügyészség – a szerk). Ennyi idő alatt nem sikerült még első ítéletet sem hozni.
És a szakmán belül nem működik egy “riadórendszer”? Hogy “ezt és ezt az embert ne alkalmazzátok”?
Mezei Katalin: Nem kaptunk semmiféle jelzést. Az illető becsapott minket, hazudott. Feddhetetlenségi nyilatkozatot írt alá, hogy nincs folyamatban lévő ügye sem, pedig feltehetően volt tárgyalása a két év alatt, míg nálunk dolgozott. Az ottani “kis pofozásból” meg nem lett sajtóvisszhang, pedig ha ők akkor bevállalják a botrányt, többet senkit nem bánthatott volna.
Mit érez most az elkövető iránt?
Mezei Katalin: Egy szóval nem tudom kifejezni. Valami mélységes undor és megvetés van a szívemben a gyerekek miatt, a lelki fájdalom miatt. Egyelőre felfoghatatlan számomra, hogy nem tudjuk mindentől megvédeni őket. Mintha lesből hátba szúrtak volna. De az mégis jó érzés, hogy a gyerekek kimondták. Járjon most ez bármivel, a legfontosabb az, hogy nem lesz több áldozat.
Tavaly ilyenkor veszélybe került a központi támogatásuk, másrészt az egyszázalékos adófelajánlásokra is nagy szükségük van. Mit gondol, származhat pénzügyi hátrányuk a történtekből?
Mezei Katalin: Nem tudom elképzelni, bár tudom, hogy vannak emberek, akikben annyi marad meg, hogy “biztos nem stimmel ott valami”. Tavaly 800 ezer forintot kaptunk az egy százalékokból, és ez akkor nagyon jól jött. Ha egy-két évig nem lesz ez a forrás, akkor nem tudunk mit tenni. Idén nyílik az EU új költségvetési fejezete, de nem tudom elképzelni, hogy emiatt ne tudnánk nyertes pályázatot írni. Ha a szülők bíznak bennünk, akkor egyben marad ez az iskola.
