Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szakítás után, együtt
Létrehozva: 2022. Április 26. 06:32
Sziasztok! Adott egy 10 éves kapcsolat (mindkettőnk elvált 40-es). Sosem volt egyszerű vele, mindig volt valami nehézség, ami nehezítette az életünket, de kitartottunk. Pár éve nagyon erősen az ezotéria irányába fordult. Annyira önmegvalósít, annyira önmagára koncentrál, hogy közben engem eltapos, megsemmisít. Azt gondoltam, hogy mivel folyamatosan számot vet az életében el nem ért dolgokról, talán kapuzárási pánik. Viszont a napokban, a legyünk őszinték egymással projekt keretében azt mondta: Sosem szeretett igazán! Természetesen összetörtem, fel sem bírom fogni az egészet. Azóta persze megy a szépítés, hogy a szeretet kimutatására gondolt. Meg a sok ezo duma. De a lelkem romokban, és túl akarok lennj ezen az egészen. Most így utólag más jelek is vannak, hogy komolyan gondolta, amit mondott. Együtt élünk, a különköltözés idő. Addig is én elmondtam, hogy részemről ez menthetetlen, amíg kénytelenek vagyunk egy fedél alatt lenni ne közeledjen, ne öleljen meg stb, csak hagyjon élni, hogy feldolgozhassam. Belül persze össze vagyok törve, és szeretnék arra ébredni hogy csak álmodtam. Természetesen tudom, mi a helyes döntés, mégis belepusztulok. Döbbenet számomra, hogy benne semmi empátia nincs, semmi megbánás, sőt büszke arra, hogy őszinte mert lenni. Barátaim nem igazán vannak, a családnak nem szeretnék erről beszélni egyelőre. Tőletek kérnék gyakorlati tippeket, ami segít egy ilyen helyzetben. Mármint a szakítva, de egy fedél alatt helyzetre. Egyrészt, hogy el tudjam viselni, másrészt semmilyen körülmények között be inogjak meg.
A helyzet annyiban bonyolult, hogy ő lakik az én otthonomban. Elköltözni evidens, hogy így nem fogok. Viszont azt nem tudom, hogy mivel fogom rávenni, hogy költözzön el. Persze tudom, dobjam ki, stb. De próbálok ember maradni. Elképesztően sokat bántott, és tudom, látom, hogy nem szeret, de én még abban a fázisban vagyok, hogy biztos megváltozik. Igen, az eszemmel tudom, hogy nem, ennek vége, nem lehet visszacsinálni. De görcsbe szorul a szívem, hogy ha arra gondolok, hogy már nem lesz velem. 10 év az 10 év, és voltak bagyon jó időszakok. A gyerekeim tinédzserek, hamarosan nekik is más lesz a központban, és igen félek egyedül maradni.
Hát nem irigyellek. Én megpróbálnék esetleg valamelyik barátnőmnél ellakni pár hetet, amíg tudok bérelni valami kis zugot. De ha mégsem, akkor:
1. Tiéd az a zárható különszoba, övé pedig a nappali kanapéja, vagy akár a lábtörlő az előszobában!
2. Mindent is abban a szobában csinálnék, pl. még az evést is.
3. Kedvem felvidítására és az idő eltöltésére sorozatokat néznék, Facebookoznék, és akár gyorsan felregelnék valami társkeresőre - nem (csak) azért, hogy rögtön megtaláljam az igazit - bár ki tudja, mikor jön szembe-, hanem bosszúból (és hogy lásd, vannak még legalább ilyen jó pasik)!
4. Természetesen a fürdőszobába is bezárkóznék, és lehetőleg akkor intézném a dolgaimat, amikor ő nincs otthon.
5. Nyugodtan maradj ki esténként, minek mennél haza, ha vár egy jó bár... vagy egy mozi... vagy egy jó kis fitnessz-edzés!
Te érzelmileg érintve vagy - mégpedig súlyosan - ő pedig nem. Ezért a vele való kényszerű együttélés szerintem 8 - 10-szer olyan nehéz, mint neki. Minden mondat, minden hétköznapi esemény érzelmileg visszahozza az elmúlt boldog éveket, és ez csak nagyon lassan csillapodik.
Csak azt tudom írni - amilyen gyorsan lehet, külön kell költözni. Nincs mese.