Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Az Igazi valódi szerelem
"Kiáltanék, hogy hiányzol és szeretném hallani a hangod…de ehelyett, most csendben kimondom…menj és légy boldog…köszönöm, hogy a sorsom része voltál és szerethettelek."
Számomra az az ember, aki valóban szereti a társát (szerelemmel-szeretettel) igy engedi el a másikat. Önmagába elbúcsúzva.
Vajon hány ember képes elengedni így azt az embert akit szeret?
Nézd, csürhetjük-csavarhatjuk. Te igy gondolod, én másképpen.
No meg arról se feledkezzünk meg, hogy ha lelkileg már sérült az egyik illető-akkor rá sosem áll az, ami egy normál ember cselekedetére jellemző.Mert:másképpen dolgozza fel az őt ért dolgokat, másképpen lép, másképpen gondolkozik.Nem úgy, ahogy egy átlagtól várhatja az ember.
Van ami nem múlik el egy ember életében.Pedig lehet(?) sőt biztosan 100xkönnyebb dolga lenne-ha normál módra élné az életét.
Mindenki másképpen éli az életét, te is, és én is.
Szerintem nem duma:-))) Van sok olyan kapcsolat, ahol csak az egyik gondolja azt, hog a másik a nagy ő. Esetleg a másik is ezt gondolta valamikor, aztán most már másképp gondolja. Ezért lép. Vagy valami egészen más okból, de lép, mert valamiért nem jó neki az a kapcsolat, tehát nem tekinti "az igazi"-nak.
Ez nem valakire mutogatás és tisztában vagyok az ok-okozati összefüggéssel is. Pusztán arról akartam volna írni, hogy ha egy kapcsolatban az két "igazi" találkozik, akkor történjen akár milyen baj, meg tudják beszélni, megoldani, mert szükségük van egymásra.
Az igaz, aki menni akar, azt el kell engedni, mást tenni úgysem lehet, mert ez nem a "maradó" döntése, a maradó csak elfogadhatja a döntést, tudomásul veheti és jó esetben csendben elszenvedi.
Kedves Télapónéni:DD úgy látszik ez már rajtad marad.
Ha ő lett volna az igazi nagy ő, akkor nem hagy el, nem hagy magamra.
Ez duma.Te mit tettél-hogy igy alakult? ok-okozat.
No meg azért arról ne feledkezzünk meg, hogy ha valaki olyat lép, akkor a másik, még ha bele is pusztul-de lép.
Azért "birom" az embereket, hogy másokra mutogatnak.De önmagukra sose.
Én tudom, hogy mit tapasztaltam meg, nekem mit jelentett, sőt jelent még most is:-)))
Nem megalkuvás részemről - legalábbis én nem tekintem annak - azt, ha egy ember, akit tiszta szívemből szerettem, feltettem rá mindent, mégis valamiért elhagyott, azt "gyászoljam" egy életen át .... minek? Ha ő lett volna az igazi nagy ő, akkor nem hagy el, nem hagy magamra.
Szivedbe szeretettel engedd el-az első pár év poklok-pokla-de túlélhető.Mint minden.
Nem akarlak rábeszélni-de talán még egyszer lehetnél bátrabb.
Hidd el az öreg bóbita néninek, ha pechedre a csúcsba akadtál volna-inkább választottad volna a csendes remeteséget-mint a kiábránditó felkeléseket:)
De ennek a titka: hogy ismerned kell a csúcsot. Szerintem te még nem érted el-nekem ez a véleményem.
Amúgy én sem vagyok egy magányos tipus-sosem voltam-de nem adom lejjebb.Ennyire egyszerű:)
Ja és azért senkit nem nézek le, nem gondolok kevesebbnek, mert esetleg nem tapasztalta meg azt, amit az olyanok-akik már fiatal-korukra nem alkusznak meg.
Nem vagyunk egyformák, nem egyformák a vágyaink sem, és ez nem azért van, mert ne lettek volna kapcsolataink, és ne lettünk volna szerelmesek, vagy ne találkztunk volna a nagy Ő-vel. Találkoztunk. Te is, én is, mégis másképp éljük meg. Én tudom, hogy nem vagyok magányos típus. Lehet, hogy ugyan olyan elsöprő szerelem már nem lenne az életemben, de azért érezhetném jól magam valakivel. Egyébként pedig egy örök optimista vagyok és hiszem, mindig is hittem, hogy az a sorsom, hogy egyedül legyek.
Én így élem meg, Te másképp, a harmadik megint másképp, de egyik esetben sem jelenthető ki kategórikusan, hogy az illető még biztosan nem találta meg a nagy Őt, pusztán azért, mert másképp reagál le egy szakítást, másképp dolgozza fel a fájdalmát, vagy - ne adj Isten - még esetleg még később párkapcsolata is lesz.
Megfogott a topicod Bóbita:)
3 hónapja szakítottam a barátommal. Ő gyereket szeretne, én 17 éves korom óta gyereket neveletem, már nem akarok. Fölkötném magam ha még egy gyereket esetleg egyedül kellene fölnevelnem (mert lássuk be, ma már benne van a pakliban). Úgyhogy kiléptem a kapcsolatból és elengedtem. több mint egy hónapig csak ültem itthon és sírtam. Nem hittem el, még mindig van könnyem.
Aztán el kezdett hívogatni. menjek át, találkozzunk. Rájött, ő még nem akar, kényelmes kapcsolat vagyok neki, meg hiányzom is. már nem megyek vissza......
De nagyon fájt:(
Remélem elég komolyra vettem a figuárt:DDDD
Mindig vannak olyanok, akik nem átlagok-és kilógnak a sorból.Akármilyen okból kifolyólag. Ez nem gyengeség-hanem tudatos döntés eredménye.
Ha elveszíteném bármi okból a páromat, biztosan megviselne, biztos, hogy néhány évembe bele telne, mire túllennék rajta, de egy idő után biztosan vágynék társra.
Akkor lenne igazad, ha az elvesztett társad nem volt a nagy Ő. De ha: a nagy Ő volt, és előtt jópár kapcsolattal a hátad mögött, pontosan tudnád, hogy az illetőt überelni senki semmivel nem tudja-akkor 1x adnál magadnak esélyt, de inkább elfogadnád a helyzetedet, mint sem belemenjél különböző kapcsolatokba, amikbe mind megnyilatkozna, hogy a közelébe sem érnek az illetőnek és csak csömör lenne az osztályrészed-feltépve a régi eldugott sebeket.
szerintem meg de:-)))))))))))))))))))))))))))))
Na, viccet félre téve: nem biztos, hogy az lesz az élete, ha megtalálja magának azt a fajta elfoglaltságot, ami ki tudja húzni a mindennapok egyhangúságából és tudatosan tesz azért, hogy ne forduljon magába. De ezt akarni is kell.
Én mindenesetre nem tudnám elképezlni, hogy egyedül éljem le az életem (pár nélkül). Ha elveszíteném bármi okból a páromat, biztosan megviselne, biztos, hogy néhány évembe bele telne, mire túllennék rajta, de egy idő után biztosan vágynék társra.
Drága Télapónéni:)
különben egy örök magányos nyomorúság marad az ember élete.
Ez sem igaz:D
Igaz. Bár időbe telik.
Nekem is volt egy ilyen kapcsolatom. Sosem fogom elfelejteni. Nagyon-nagyon fájt a szakítás, de elengedtem .... azért, mert menni akart. Szerettem. Szeretem az emlékét még most is. Évekbe telt míg eljutottam odáig, hogy képes voltam tiszta szívvel másfelé is figyelni. Ráment az első házasságom. Öt év volt - nagyjából - míg helyrejöttem. De sikerült!:-)))
Bár eleinte beletemetkeztem a fájdalmamba (az is kellett), de azért idővel enyhül minden. Nem egyik napról a másikra, nem egy hét alatt, de enyhül a fájdalom. Meg kell hagyni az időt a "gyászra", de utána tudni kell talpra állni, különben egy örök magányos nyomorúság marad az ember élete.
Én azért engedtem el azt, akit szeretek, hogy boldog lehessen. Hiába szeretem, ha mellettem nem boldog. Kívánom neki, hogy találja meg azt a nőt, akit tiszta szívből szeret.
Szepen hangzik. En nem lennek ra kepes.Szerencses vagyok amiert ugy erzem nem is kell ezen gondolkodnom a jovoben sem.
A mi kapcsolatunk mar kiallt olyan probakat hogy tudom erre nem kell felkeszulnom.
Minden esetre tiszteletre melto aki igy el tud engedni valakit.
Egészen fiatal lány koromban voltam csak szerelmes. Volt két férjem, akiket tiszteltem, becsültem, ők szerettek, s azt hittem, ez elég lesz a boldogságomhoz. Sajnos azonban az első házasságnak 2 év után, a másodiknak majd' 20 év után, de vége lett...
Ők voltak hűtlenek, ennek ellenére mégsem tudtam szépen elengedni. Az elsőtől úgy kellett megszökni (még a tulajdonának tekintett...). A másodikat szépen engedtem el (viszonylag könnyű volt, hisz sosem voltam szerelmes, de nehéz a megalázottság, az idő és a két közös gyerek miatt). Persze ez sem maradt annyiban, nála elkezdődött a sárdobálás, mire kissé durva lett a helyzet, s állithatom (1 éve váltunk hivatalosan is el), hogy ez egyre rosszabb (a kapcsolatunk).
Most, közel másfél éve nagyon szerelmes vagyok. Szinte elképzelni sem tudtam ilyet ezelőtt. (már rég külön éltünk, mikor megismertem, de gyakorlatilag még házas voltam, és ő is)
Nehéz elhinnem a boldogságot és hogy viszontszeretnek, mivel régebben nem ezt tapasztaltam. Igen, egy nő képes apró dologból is világvégét csinálni, akkor, ha szerelmes és kissé önző, mint magam is. Birtokolni akarok, igen, de ez miért baj? Nem jelenti, hogy ki akarom sajátitani. Csak az életének egy igen intim részét, egy nagyon személyeset akarom, na meg a szive csücskét...
Viszont el tudnám engedni, ha becsap, megcsal. (igazából már akkor nem kéne, hisz ő lépett) Akkor is elengedném, ha mást akarna és ezt közölné. (de akkor meg ő küldene el..)
Szóval szerintem hülyeség harcolni. Meg arra gondolni is, mi lesz, ha...
Amikor szakitunk/szakitanak velünk, az mindenképpen nagyon rossz. Számomra nincs olyan ok - ezen a kettőn kivül - ami miatt szakitanék.
De nem is harcolnék. Ha szeret és ha együtt kell legyünk, úgyis úgy lesz.
Persze, hogy hálás vagyok minden pillanatért, talán idővel közölném is vele, de azokkal értek egyet, akik szakitáskor minden lehetséges szálat eltépnek... mert csak úgy lehet.
Különben olyan, mintha mindig feltépnénk egy sebet... Nehezebben gyógyul...
Talán, valamikor évek múlva lehetne barát, de csak akkor ha már teljesen begyógyultunk és nem érzünk semmit, ha pl. mást megcsókol...
De ebben nincs tapasztalatom. Exeimmel baráti szinten vagyunk már, (elsővel mindkét részről, második exem még gyógyul...) és nem érzek semmit, ha mással vannak... de nem is voltam szerelmes.
Nagyon pontosan leírtad!
23 évesen megtettem, mert meg kellett tennem. 3 csodás év volt mögöttünk, és végig lángoló szerelemmel szerettük egymást. De el kellett válnunk. Nagyon nehéz volt elfogadni, hónapokig fájt. De muszáj volt elfogadnunk, hogy kettőnknek ennyi jutott. Utána is mindig tudtunk egymásról, és néha beszélgettünk. Aztán néhány évre rá meghalt..... De Ő azóta is a szívem egy kis fiókjában van, és ha eszembe jut, kinyitom a fiókot és olyankor mindig egyszerre mosolygok és sírok. Boldog vagyok, hogy az életem része lehetett, hálás vagyok érte a sorsnak.
Tudni kell elengedni, ha a másiknak menni kell! Akkor is ha iszonyatosan fáj.
Elengedheted, de belehalsz
Igy van.
ejnye már kedveske. én még életemben se láttam olyat, hogy egy szerelemnek hívott párkapcsolatban elengedte volna valamelyik fél a másikat. egyszerűen azért mert amit ti szerelem nek hívtok - és ez arra is vonatkozik amit lya írt - az erre teljesen alkalmatlan. az egy tomboló érzés, különösen ha betiporják.
sok kultúra van a világon ami pont ezért alkalmatlannak találja a hosszútávú kapcsolatokra. bár vannak ugye estek amikor ez azért működik, de talán nem véletean az, hogy a múló érzés esetén nagy a titkolózás a kinézegetéssel kapcsolatban.
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
(fordította: Szabó Lőrinc)
Elengedheted, de belehalsz. Ha nem halsz bele, akkor sohasem szeretted. Hasznaltad, jo volt neked, hogy volt, osztan Isten aldja..
Fruzsko , akit elengedtem eddig az valóban nem számított.
Aki most velem van és velem lesz mindig , egy életen át , nem tudnám elengedni .Ezt most igy érzem , sok , nagyon sokéves házassággal a háttérben .
Ki beszel...???
Ki ker tanacsot ???
Ha valakit igaz szeretettel szeretsz, azt nem engeded el .
En nem tudnam elengedni...csak keves idore , esetleg .Nem tudok vesztes lenni !
Megharcolnek erte ....es biztos visszajonne !
Az új semmire nem megoldás. Nem beszélve arról, hogy az ujnak nem tudod megadni azt ami őt illeti.Akkor meg minek?
Tehát a megoldás: evvel együtt élni szép csendben.
Szia!
Szerintem azért nem olyan könnyű elengedni Őt, mert ha szereted, úgy ahogy senki mást a Földön akkor az olyan érzést is hordoz, hogy ti egyek vagytok és hogy ő sem szerethet mást.
Nehéz elfogadni azt, hogy mi magunk egy óriásit tévedtünk és persze az ember nagyon sokáig (és az élet minden területén) reményt táplál, mert végülis sok olyan eset van, amikor az elszakadó fél rájön, hogy mekkorát tévedett és igazából tényleg arról az Egy-ségről van szó, amit fent írtam.
Szóval a nehézség fakadhat ebből a makacs optimizmusból.
Szerintem a megoldás mindig az új.
Nekem nem megy ez az elengedés, pokolian szenvedek. Ma 2 hete hogy szakított velem. Teljesen esélytelen, hogy visszajöjjön hozzám (józan ész szerint nem is lenne értelme az újrakezdésnek), de én még mindig várom vissza. Ha rágondolok, hogy új párja lesz, akivel boldogabb lesz, mint velem-nagyon fájdalmas.
Önző érzés a szerelem valóban-én is csak azt kívánom, hogy újra velem legyen...