A 13 újpesti kunyhó egyike. Egy otthon, fából, szőnyegből, ponyvából, deszkából összetákolva. Majd minden “lomizás” eredménye. Két hét alatt készült el, 18 éve. A lakója akkor építette, azóta itt él benne. A Budapesti Rendőr Főkapitányság felmérése szerint Budapesten ma körülbelül kétszáz helyszínen, összesen négyszázötven kunyhóban él hajléktalan ember. Jogvédő szervezetek szerint a hajléktalanszállók 100 százalékos kihasználtság felett működnek. 2013. október 14-e óta ismét tilos a közterületek életvitelszerű használata, és tiltott a kunyhóépítés is: minden lehetőségnek vége azok számára, akiknek az élete úgy alakult, hogy nem tudnak lakást venni, albérletet fizetni, és nincs rokon sem, aki befogadná őket.. Az érintetteket akár elzárással is büntethetik. Az Alkotmánybíróság korábbi határozatában kimondta, hogy a közterületen folytatott, életvitelszerű tartózkodás büntetése alkotmányellenes. Álláspontjuk szerint a hajléktalanság szociális kérdés, ezért nem rendészeti eszközökre van szükség.
István 57 éves, egy ismerőse mutatta meg neki ezt a helyet. Volt a feleségével egy házrészük vidéken, de eladhatatlan volt, mert “az anyósék telkén épült”, ráadásul később a házasságból válás lett. “Az asszony maradt ott, én azóta itt élek – mondja. – A testvéreim nem tudnak a körülményeimről, messze laknak innen, van egy fiam, ő is az eszemben jár gyakran. Mentem egy darabig látogatóba, aztán elmaradtam. Szégyen, hogy itt tartok” – mondja, és kicsordul a könnye.
István kunyhója belülről: egyik felében a konyha, másik felében az ágy kapott helyet. Most már csak ez az egyetlen edénye van. “A többit leadtam a MÉH-be, nem akartam, hogy elvigyék a közterületesek. Azt mondják, nem hagynak azok itt semmit.”
Főzni István kétnaponta szokott. Bablevest, paprikás krumplit, rántottát, mikor mit. Világítás? Egy gyertya minden nap kell, bár “az olvasás nehezen megy a szememmel, rádiózni szoktam és van egy kislámpám is”.
Egy kép és néhány emlék a múltból. Mind a kunyhó előtti életet idézi. És az otthonosságot.
“Menni akartam én dolgozni, amióta itt vagyok, de hányszor… Szóba sem állnak velem, mert nincs lakcímkártyám. Textilipari gépszerelő voltam, nagyon szerettem a gépeket, csak a textilipar megszűnt. Aztán egy halastónál dolgoztam őrként, de a végén nem fizettek ki, pedig akkor még futotta albérletre. Nem kellek én ma már sehova, az a helyzet.”
A különböző szatyrokba István a szemetet gyűjti, szelektíven… Ha megtelnek, gurulós kocsiján elviszi mindegyiket a megfelelő konténerig.
“Nem tudom, hova megyek, ha elkergetnek innen. Tizennyolc év nagy idő, nekem itt van az otthonom, itt van az életem. Nem szoktam én tekeregni. Eddig megtűrtek, most már akkor ne csináljanak belőlem földönfutót….”
“Egyszer kaptam 7200 forint segélyt, ez minden. Hivatalosan egy fillér bevételem sincs. Napközben kukázni járok és üvegeket gyűjtök, a kutyának is mindig akad valami. Abból tudok élni, amit a MÉH-ben le lehet adni. Van úgy, hogy háromezer forint is összejön, máskor meg csak kétszáz. Aztán a fűtéshez összeszedem a kidőlt fát a kunyhóm körül. Azt mondta az erdész, azt lehet. A kályhában nagyon jó meleget lehet csinálni.”
A kunyhó előtti területen pedáns rend, külön helye van itt mindennek. Az egyik kötélen a száradó ruhák lógnak, a dobozokban István a szerszámokat tartja. Van egy bicikli is, azzal jár mindenhova. Vizet “innen-onnan” hoz, néha segítenek az ismerősök is. A tisztálkodás sem probléma, hisz “a kályhán könnyű vizet melegíteni”.
Egy ismerős, aki segíteni jött. Azt mondja, ha jönnek bontani, elviszi a személyes holmikat, és átmenetileg István talán oda is költözhet hozzájuk. “Hálás vagyok a felajánlásért, de nem akarnék ott sokáig zavarni” – mentegetőzik István.
A kutya, aki egyben a társ is a mindennapokban. “Elköltöztek egy házból innen nem messze, megkérdezték, kell-e vagy nem, mondtam, jöjjön, persze. Itt van az oltási könyve, be van oltva. Egyébként nem árt a légynek sem, de azért jelzi az idegeneket.”
Gábor 37 éves, lassan három éve lakik az erdőben Tündével, az élettársával. Tünde most kórházban van, tegnap született meg a kisfiuk, aki a harmadik közös gyerek a sorban. “Kisfiú? Kislány?” – kérdezzük. “Kisfiú” – mondja Gábor, és könnyezni kezd. “Az utolsó tízperces fájásokig itt volt Tündi, akkor jött ki érte a buszmegállóba a mentő. A pici nevelőszülőkhöz fog kerülni, ahogy a két nagyobb is. Próbálkoztunk mi mindennel, többen próbáltak segíteni, de hiába. Sok helyen várólistán vagyunk, illetve volt, ahonnan eleve elküldtek minket a hajléktalan-előélet miatt. Családos szálló, anyaotthon, minden tele van.”
“Folyamatosan próbálok munkát keresni, találtam is egy hete, egy áruházban, de egyetlen napot dolgoztam csak, amikor megtudták, hogy nincs lakcímem, azonnal elküldtek.”
Gábornak tizenhét évesen született meg az első gyereke, nem sokkal később a második. El kellett mennie dolgozni, pályamunkás lett. Közben a kapcsolatának vége szakadt, a férfi feljött Pécsről Pestre. Akkoriban a fővárosban ugyanazért a segédmunkáért a dupláját fizették. Tündével 2004 óta élnek együtt. A lány állami gondozott volt, nevelőszülei meghaltak, nevelőszülei gyerekeitől utána nem kapott segítséget. A középiskolát már nem fejezte be, és Gábor is csak nyolc osztályt végzett.
“Volt egy régi helyünk, egy másik kunyhó, de ott rendszeresen zaklattak minket fiatalok, előfordult olyan is, hogy felgyújtották a kunyhónkat. Itt nem kell félni. A szállónál vagy az utcán sokkal több baj érhet.”
“Eleinte egy munkásszállón laktunk. Terhes lett az asszony a legelső gyerekkel, megengedték, hogy odavigyük a kisbabánkat is, de ő három hónapos korában meghalt bölcsőhalálban. Utána már nem volt ott maradásunk. Főleg az asszony készült ki, de én is. Nem tudtam dolgozni, muszáj volt vigyázni rá. Így kerültünk az utcára.”
Inkább csak dekoráció
Mint bármelyik konyhában
A férfi az első gyerekük halála óta sem a húgával, sem az édesanyjával, sem az előző házasságában született két gyerekével nem tartja a kapcsolatot. “Tudják, hogy mi van most magával?” – kérdezem. “Nem, dehogy, majd most sajnos megtudják” – válaszolja. “Nem biztos, hogy az baj, mi van, ha keresték, de nem találták?” “Azért baj, mert szégyellem, hogy hajléktalan vagyok” – mondja, és a földet nézi.
“Vannak még jó emberek, sok mindenben segít a Twist Olivér Alapítvány is. Ha mosni kell például, leadhatom a ruhákat havonta egyszer.”
Cigaretta és kávé, a két luxuscikk
A 6 puttonyos tokaji bort is egy kukában találták, Tünde tartotta meg, csak mert tetszett neki az üveg. Gáborék nem isznak.
“Megoldunk mi itt mindent, csak ez a bizonytalanság ne lenne. Mi a jelenlegi körülmények között így tudunk élni, nem ártunk senkinek, nem vagyunk senkinek a terhére.”
Ezen a kocsin elfér Gáborék majd összes értéke. Akad itt kukákban talált akkumulátorról üzemeltethető DVD-lejátszó és tévé, de telefonok, lámpák is. “Az se biztos, hogy ezeket magunkkal vihetjük, lehet, hogy elvesznek mindent, szemételtávolítás címén. Pedig nekünk ez az összes vagyonunk. Talán még pár ruha, az ennivaló és az apróságok a kunyhóból.”
Kábel. Az egyik legnagyobb érték egy hajléktalan embernek. A kirakott háztartási gépekről kell levágni őket, utána “lenyúzni”, vagyis kinyerni belőle a fémet. “Múltkor két és fél kiló vörösrezet nyertem egyetlen mosógépből, kilójáért 1300 Ft-ot adtak a méhben.”
Nemsokára jön Tünde, estig kapott kimenőt a kórházból: “Most, hogy ekkora a kavalkád itt. Hogy össze tudja ő is szedni a kis cuccát.”
Istvánhoz hasonlóan gyűjtöget Gábor is, “vasazni” a gurulós kocsival jár, van csákánya, kalapácsa is. “Ha olyan van”, kiássa a földből. A Duna-parton például szerinte elég sok vasat lehet találni. “Valamennyi munka mindig akad. Olyan nincs, hogy egy nap ne mennék el. Amit pénzzé tudunk tenni, elhozom. A kukákból sok értékes cucc is elő szokott kerülni. Múltkor egy okostelefont találtam, 22 ezer forintért adtam el.” Amúgy napirend itt is van: “a cukrász, péksüteményes ismerőshöz és egy gyorsétterembe maradék húsért időre kell menni.”
Jövő, remények? “Munka kellene, de nagyon, hogy mindhárom pici gyerekemet visszakaphassam. Bármit elvállalnék, de tényleg, elmennék az ország másik felébe is. Addig csak kéthetente, szombaton, két órát tölthetünk együtt a gyerekekkel. “Tudják a nevelőszülők is, hogy szeretnénk őket visszavenni magunkhoz, próbálnak segíteni is ebben, de egyelőre reménytelen.”
Bende Anna, a Város Mindenkiért csoport egyik aktivistája. Társaival egész nap őrséget állnak az újpesti kunyhóknál, terveik szerint a bontás ellen élőlánccal is tiltakozni fognak. A polgári engedetlenséget nem bánják, hiszen erőszakmentes. “Tudomásunkra jutott, hogy mire készül a rendőrség, a kunyhók lebontását teljesen jogszerűtlennek tartjuk. A hatóságok ugyanis nem folytattak közigazgatási eljárást, és a lakók nem kaptak hivatalos értesítést sem – magyarázza. – Mi sem állítjuk, hogy ezek a kunyhók legálisan épültek ide, de a kilakoltatást és a bontást akkor is jogszerűen kell lefolytatni, ha csak egy kunyhóról van szó. Ezek az emberek megteremtették azokat a körülményeket maguknak, amiket önerőből máshol nem tudtak, vagy amikben nem tudott nekik segíteni a szociális ellátórendszer, illetve a nemlétező lakáspolitika. Addig, amíg az állam képtelen megfelelő megoldást nyújtani számukra, békén kellene őket hagyni. A hajléktalanszállót nem véletlenül utasítják el mindannyian, hiszen össze sem hasonlítható azzal az önálló életvitellel és önrendelkezéssel, amit ezek között az amúgy nagyon szerény körülmények között a hajléktalan emberek megszoktak.”