Sajnálattal hallottuk: nyolc nappal azután, hogy ott jártunk, vasárnap, május 4-én elhunyt a falu legidősebb lakosa, a 71 éves Ocsenás Péter, alias Péter bácsi. Cikkünk születésekor még így íródott bevezetőnk: Szanticska Magyarország legkisebb lakott települése, jelenleg négy állandó lakossal…
A 328 méteres Magashegy lábánál egy szelíd völgyben húzódik meg hazánk legkisebb lakott falva, igazi paradicsom a háborítatlan csendet kedvelőknek. Egy hely, ahová a Google autója sem jutott el, hogy lefotózza az utcaképet. A falu az 1300-as évek óta létezik, neve a szlovák Szentecske szóból származik, melynek jelentése: Szent István. A történelem során többször elnéptelenedett, de eddig mindig akadtak, akik újra benépesítették.
1989-re csak egyetlen lakosa maradt a falunak, majdnem teljesen kihalt. Azóta a település sikeresen újjáéledt, most Pál István fiai: Gergő, feleségével, Mónival és testvérével, Viktorral a falu egyedüli állandó lakosai. Édasapjuk, Pál István nevéhez fűződik a falu megmentése. 1987-ben költözött ide, akkor még nyolcan laktak a faluban, igaz, az átlagéletkor hetven év volt. 1988-ra Etelka néni maradt az utolsó őslakos, de idősek otthonába költözött Encsre, ekkor lett Pál István a falu egyetlen lakója majdnem egy éven át. Ezután kezdődött az építőmunka. Felsorolni is nehéz lenne azt a rengeteg nevet, akikkel együtt hatalmas összefogással újjáéledésen ment át a falu. Rengeteg közös munka, kulturális és területfejlesztés, amit Kós Károly díjjal is jutalmaztak 1999-ben. 1992-re Szanticska újra benépesült. Egy a számtalan visszaemlékezés közül: “A művészek sokszor egy tál levesért, szeretetből jöttek el ide… A Kaláka együttes itt komponálta meg a Pál apostol levelei című művének egy részét krumplihámozás közben.’’
Luca és Szabolcs sokat vannak itt hétvégén és tanítási szünetekben, épp madárlátta ebédet visznek Szanticska legöregebb lakójának.
Miskolcról érkező kirándulócsoport a görög katolikus templomban.
A falu 19 házból és 2 templomból áll, az egyik görög, a másik római katolikus.
A településen több állandó kiállítás tekinthető meg, és több kézművesműhely található. Az érdeklődők többek közt kipróbálhatják a vályogvetést, az agyagozást, a kovácsmesterséget és a gyertyakészítést is.
Viktor egy régi kovácsfújtatóval.
Régi méhkaptárak, alattuk Sanyi, a falu őrszeme.
Gergő testvére kertjében eteti az aranyhalakat.
Nem könnyű a faluban a megélhetés, főleg a téli hónapokban sok munkával és elszigeteltséggel jár. A helyiek a turisztikai infrastruktúrát próbálják fejleszteni, hogy minden évszakban sikerüljön Szanticskát valamilyen programmal az érdeklődés célpontjává tenni.
Szabolcs tizedes barátjától kapott ajándékával büszkélkedik. Édesanyjával rendszeres látogatója a falunak. Turistacsoportok, táborok vezetésével, programszervezéssel kapcsolatos teendői miatt érkezett ide a kis család.
Luca “póniszakértő’’, alig várja, hogy idén is lekerüljenek a lovak Szanticskára, ahol az egész nyarat velük töltheti. Szülei a 90-es években, egyetemi éveik alatt zárták szívükbe a falut, azóta édesapja, Zsolt új betelepülőként, ahogy a helyiek mondják “jöttmentként’’ érkezik ide családjával, amikor csak teheti.
Turi Zsolt és felesége, Móni szívükön viselik a falu ügyeit, rengeteg fejlesztést kezdeményeznek, amivel próbálnak életet hozni a faluba. Egy vendégházat is üzemeltetnek, nem is beszélve Luca pónijairól. Szinte minden szabadidejüket itt töltik, ahogy a helyiek mondják, “elszanticskásodtak”.
A falu “rendes tagja”, mint ahogy a Magyar Tudományos Akadámiáé is, Dr. Merza József professzor, matematikus. Óriási túrázó, öt gyermek apja, még akkor is kaszával vágja a füvet, mikor már mindenki fűnyírót használ. Arra a kérdésre, hogy szerinte ki számít helyi lakosnak Szanticskán, egy hosszabb eszmecsere után ezt válaszolta Pál Istvánnak: az a helyi lakos, akinek a háza elől el van lapátolva a hó. Ebben megegyeztek. Rendkívüli szellemi frissességnek örvend, Pestről jár ide busszal, nagyon szeret a kertben tevékenykedni, az eső sem zavarja, ma épp Clemenceau élettörténetéről osztott meg velünk anekdotákat.
Gergőnek bejött az, ami csak keveseknek az életben: a hegy ment Mohamedhez. Jelenlegi felesége, Móni egy ötnapos túrára érkezett csak Szanticskára hajadonként, de nem sokkal később már helyi lakosként eszmélt fel.
Viktor szerencséje még várat magára, de ha abból indulunk ki, ami a testvérével történt, lehet, hogy neki is “házhoz jön” majd az asszony. A két testvér kamaszként innen járt be iskolába Miskolcra.
Móni, Gergő felesége korábban Debrecenben volt tanárnő. Ha teheti, élvezi a nyugalmat és a jó levegőt, de azt mondja, ezen a környéken sose fogy el a tennivaló.
Ocsenás Péter már felülről szemléli Szanticskát, sajnos épp nemrég, anyák napján halt meg – ezzel a falu lakossága háromnegyedére zsugorodott. Péter profi zenész volt, tangóharmonikán játszott, Pál István “negyedik, fogadott fiaként’’, azaz negyedikként érkezett a faluba 1990-ben, mikor az kezdett újra benépesülni. Annak idején szürkehályog-problémája volt, amit a falusiak összefogásával és Radó professzor segítségével sikerült megoldani (ezt annak idején a szanticskai újság is megírta). Mondhatjuk, hogy Péter vak zenészként érkezett Szanticskára, de itt visszanyerte látását, és az életből látóként távozott.
Néhány kép Péter házában.
Fácánok a faluba vezető úton. Szabolcs előző éjszaka látott egy sakált, de van itt vaddisznó, őz, szarvas is.
Nyaralóház a faluban.
A falu végén nincs kurta kocsma, ahogy bolt sincs a faluban. Szanticska zsákfalu, de sok túraútvonal vezet körülötte, érdemes gyalog bebarangolni a környéket.