Foci: az egyetlen kiút a nyomorból

Kislányként a kézilabda volt a mindenem, mindegy, hogy esett vagy havazott, minden edzésen ott voltam: futottam a köröket, medicinlabdával lőttem kapura vagy százszor, esni, cselezni tanultam – és arról álmodtam, hogy egyszer majd a legjobb átlövők között lehetek. Aztán félúton feladtam, a hitem nem volt elég erős – és nem volt tétje annak, hogy csinálom-e tovább, vagy kihullok. Nekem nem a nyomor jutott osztályrészül, mint azoknak a brazil gyerekeknek, akik füves focipálya helyett poros földeken és mocskos sikátorokban bűvölik a focilabdát, akik nemcsak e sport imádatát kapták örökül, de azt is pontosan tudják, a foci az egyetlen kiugrási lehetőség a nyomorból. A világbajnokság idején ez a hit most hatványozottan fűti Brazíliát, ahol dollármilliárdokat érő stadionok árnyékában ott vannak ők: a gyerekek, akik hosszú órákon keresztül mezítláb, izzadtan, mosolyogva és lelkesen kergetik a labdát – miközben remélik, egyszer majd felfedezik őket, és végre kitárul előttük a világ.

Czvitkovits Judit

2014. Június 13.

Június 12-én megkezdődött az egy hónapig tartó futball-világbajnokság, melynek szervezési jogát Brazília kapta, az az ország, ahol a futball iránti szenvedély mellett minden más eltörpül.

A gyerekek hetente több alkalommal járnak edzésre, és helyi mérkőzéseken rendszeresen összecsapnak. Egy-egy edzőre akár 100-200 gyerek is juthat.

A nyomornegyedből kitörni távoli álom, ám a foci imádata és a hit, hogy kitartással jobb életük lehet, eltereli őket a rossztól, a drogoktól, a bűnözéstől. A futballal nemcsak a testük, de az elméjük is edződik.

Néhány lelkes edző egyenesen a drognegyedekből emeli ki a fiatalokat, és veszi rá őket a rendszeres edzésre.

A gyerekek minden talpalatnyi területet kihasználnak a labdázásra, fociznak sikátorokban, hegyoldalban, vagy épp a település poros határában, mezítláb.