Van egy elfeledett kis sziget Budapest határában, egy nyolcszáz méter hosszú földdarab, amelyen a romboló ember és a vad természet titkos fegyverszünetet kötött. Bár a kényes békeállapotot az elmúlt időszakban mindkét fél igyekezett a maga javára elferdíteni, sem a dübörgő Megyeri-híd felépítése, sem a Duna orv árvíztámadásai nem tudták az egyensúlyt végleg megbontani. A Lupa-sziget megmaradt annak a sajátos hangulatú, ősi nyugalmat árasztó, csendes üdülőhelynek, aminek a harmincas évek parcellázásakor elképzelték. Autó nincsen, kizárólag révvel lehet átkelni a budakalászi Ebihal büféből, a keskeny sziget közepén árnyas sétány fut végig, nyolcvanéves platánóriásokkal szegélyezve.
“Elhagyott, buja füves foltnak zöldellett ez a kis sziget a Duna sodrában. Legföllebb a partjának egy részén magaslott néhány öreg fűz és némi rekettyés. Meg a belsejében düledezett egy-két pásztorkunyhó. Azok között sem mindig legelt a kevés számú tehéncsorda, és füttyentgetett a pásztorgyerek a hajók felé” – olvasni Tersánszky Józsi Jenő húszas években játszódó novellájában.
A helyzet azóta annyiban változott, hogy a düledező kunyhókat felváltották a betonlábakra épült üdülőházak, a füttyentgető pásztorgyerekek szupermenes pólóban rohangáló városi kölykökké vedlettek át, tehenek helyett pedig virslire, sörre vagy jégkrémre megálló evezősök bukkannak fel időnként.
Aki autóval akar kimenni Budapestről a Lupa-szigetre, a Szentendrei út felől a Megyeri-híd után, a budakalászi lehajtónál tudja megközelíteni a Duna-partot, a Lupa-szigeti úton egészen a part menti körforgalomig behajthat, onnan három perc sétával elérhető az Ebihal büfé (az úszó kocsmából indul a szigetre a rév, minden óra tízkor). Lehet menni a szentendrei HÉV-vel is, ez esetben Budakalász, Lenfonó megállónál kell leszállni, majd húsz perc sétával lehet eljutni a Dunáig. A bicikliseknek könnyű a dolguk, mivel a Szentendrére tartó kerékpárút éppen a budakalászi parton fut végig, a Római-part felől rövid idő alatt ki lehet tekerni.
Furcsa mesterség a révészé. Főként, ha egy szigetre viszi át kis ladikján utasait. Tud minden érkezőről, távozóról, ismeri a szigetiek történeteit, sokszor azokat is, amelyeket más nem. A munka nem csak a fuvarozásról szól: az átkelés másfél perce alatt társalkodópartner, nevettető vagy pszichológus lesz a hajóvezetőből. “Itt mindenkit név szerint ismerek. Kénytelen vagyok ismerni őket, mert tőlem kérdezik meg, hogy is hívják ezt vagy azt az embert, melyik nyaraló kié” – meséli Józsi, teljes nevén Heves József, aki majdnem tizenöt éve dolgozik áprilistól októberig lupai révészként.
“Ha leül a hajópadra valaki, gondokkal, bajokkal, vagy éppen ellenkezőleg, széles jókedvvel, nekem nincs jogom, hogy nekiálljak faggatni vagy elrontsam a vidámságát. Ha esetleg rosszabb napom van, akkor sem tehetem meg, hogy morcosan ülök. Sok kisgyerek jön, vezetni akarják a hajót, és ha a kölyök megfogja a kormányt, örömet okoz neki, rögtön azt hiszi, övé a világ.” Józsi Dunabogdányban nőtt fel, ott él ma is, kilencévesen már átúszta a folyót (az óránként induló járatok között ma is néha végigtempózik a sziget mellett). “Árvíz idején megjelennek a katasztrófaturisták, mindenki nézni akarja, hogy önti el a víz az üdülőket. Szinte kárörvendően mondják, hogy nézd, abba a házba már bement, a másik már alatta van. Idegesítő hallgatni, amikor olyan megjegyzéseket tesznek, hogy úgy kell nekik, minek építkeztek ártéren! Vagy hogy majd úgyis megoldják, hiszen van pénzük bőven, ha Lupán van nyaralójuk.”
Büfé is működik Lupán, a Diós-büfé, vagy ahogy még ma is sokan hívják, Sanyi bácsi büféje. A környékbeliek körében nagy szeretettel emlegetett névadó immár három éve a túlparton, a budakalászi temetőben nyugszik, a kocsmát felesége, a kitűnő rántott szeletéről is híres Klemi, fia, Zoltán és menye, Diós-Kolozsi Amadea viszi tovább. A hatvanas évekből megmaradt büféépület szinte észrevétlenül vészelte át a rendszerváltást, a régimódi pult felett kavargó, kopott ventilátor, a rétre kirakott vasszékek, vasasztalok, az imitt-amott kissé “napfoltos” hullámpalatető retróturisták hálás fotótémája. Retróturista azonban erre nemigen jár, itt annyira természetesen hat a polcok fölött a “pipere, konzerv, tészta” felirat, hogy szinte észre sem veszi a vevő, éppen nem árulnak sem piperét, sem konzervet, sem tésztát. A roppanós virsliért, az omlós pogácsáért, a frissen sütött meggyes rétesért viszont akár átúszni is érdemes…
“Sanyi bácsi mindig ragaszkodott ahhoz, hogy megmaradjon a büfé eredeti hangulata – mondja Amadea, aki tizenhárom éve kezdett el hétvégénként majdani apósa keze alá dolgozni. – Sokan csak miatta jöttek ide, van, aki nem is jár ki, amióta meghalt. Nekem nagyon a szívemhez nőtt a hely, imádok itt lenni. Előfordul, hogy egész nap nincs senki, de az ellenkezője is, május elsején például óriási tömeg volt. Hogy őszinte legyek, mindkettőt szeretem.”
Ezen a szombaton lassan gyűlnek a vendégek, délelőtt a platánsoron is alig-alig sétál valaki, egy-egy párocska, anyjuk mellett szaladgáló gyerekek és néhány helybéli jelenti a forgalmat. Felbukkan Jenő is, a sziget gondnoka, aki székelyföldi pék múltjából annyit megőrzött, hogy maga építette kemencéjében háromnaponta süt néhány vekni kenyeret, szigorúan hazai recept szerint. Ő azon kevesek egyike, akik nemcsak hétvégére járnak ki, hanem állandó Lupa-szigeti lakosnak mondhatják magukat.
A szigeti élet páratlan romantikát kínál, cserébe viszont edzettséget, rátermettséget követel. Ha Robinson Crusoe Budapesten bukkanna elő a világirodalom útvesztőjéből, bizonyára a Lupa-szigetre költözne. A rejtett szigeten keresett menedéket az a fiatal fiú és lány is, aki két éve lépett ki a város zajos forgatagából. Nem is szeretnék elárulni “búvóhelyüket”, ezért csak név nélkül meséltek nekem.
“Azelőtt sokat buliztam, éjszakáztam a városban, most már ritkábban járok be – meséli a srác. – Ha mégis bemegyünk estére, a legtöbbször a HÉV-nél lerakjuk az autót, nagy ritkán sofőrszolgálattal jövünk vissza. Van egy saját csónakunk, spéci motorral felszerelve, azzal járunk át. Nyáron viszonylag egyszerű. A téli időszak keményebb, főleg a nagy hidegek idején. Fával fűtünk, a tüzelőnek valót fel kell aprítani, ami embert próbáló munka, de megéri, Lupán lakni végig élvezet. Jóba lettünk a helyiekkel, ez azért is fontos, mert egy ilyen zárt helyen nehezebben fogadják be az embert.”
A lupai társadalom egészen különös képződmény, a huszadik század viharai valami csoda folytán nem tépázták meg az egységét, az 1932-ben alapított Lupa Egyesület tagjai között megfért egymás mellett a keresztény polgárság, a zsidó középosztály, az előkelő arisztokrácia képviselője éppúgy, mint a szélsőjobboldali vonal híve vagy a kommunista elvtárs.
Az egykori és mai üdülőtulajdonosok között számos ismert személyiséget találni, és van valami rokonszenves abban, hogy az egyébként nyakkendős igazgatóként, komoly művészként, tekintélyes üzletemberként ismert alakok Lupán természetesen belesimulnak a fürdőgatyás világba.
Ott van például Soros György, az Amerikában élő világhírű befektető, aki a szigeten töltötte gyermekkora nyarait, és nagy ritkán még ma is felbukkan a révnél, hogy a 350 forintos átkelőjegyért átvitesse magát emlékei színhelyére. Nemrég előkerült róla egy régesrégi fénykép 1938 vagy 1939 nyaráról, amelyen félmeztelen kölyökként kajakozik a fák között a megáradt Dunán, szállítja a család vendégeit a közeli vendéglőbe. Édesanyja, Bözsi néni a szigeti anekdota szerint kiváló fagylaltot árult ablakából a vízen érkező evezősöknek, édesapja, Tivadar pedig rendszerint a Szentendrei-sziget felől érkező hajó tülkölésére ébredt, és menet közben kapta magára ruháját, hogy az akkor még működő kikötőben felkapaszkodjon a fővárosba tartó, javarészt vidéki kofákat szállító járatra.
De volt itt telke Páger Antal színművésznek, háza Kozma Lajos építésznek (a Bauhaus-stílusban tervezett lupai üdülője építészeti kuriózum, egyúttal divatot teremtett a szigeten), Molnár-C. Pál festőművésznek (az erkélyén pózoló akt, a lupai vénusz művészetének visszatérő témája), Bacsó Péter rendezőnek (első filmjét, az 1964-es “Nyáron egyszerű”-t itt forgatta), Litván György történésznek, Walter Rózsi operaénekesnek, Csécsy Imre polgári radikális írónak, Krisztinkovich Béla műgyűjtőnek, Román András műemlékvédelmi szakembernek. A maiak közül érdemes megemlíteni Schmitt Pál olimpiai bajnok párbajtőrözőt és volt köztársasági elnököt, feleségét, Makray Katalin olimpiai ezüstérmes tornásznőt, Margitai Ági Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznőt, Tatai Tibor olimpiai bajnok kenust.
“Mindenki szerette a vizet, a természetet, ez összekötötte a lupaiakat – mondja Elek Péter, a kilencvenes évek elején újjáalakult egyesület mai elnöke, aki büszkén mondja, hogy az anyaméhben töltött időszakot is beleszámítva ez lesz a hetvenedik lupaszigeti nyara. – Az itteniek nagy ellensége az árvíz. Amikor csak egy méter magasan jön ki a víz, az nagyon jó. Kevesen használják ki rendesen, pedig olyankor nagyszerű bulikat tartunk. Csónakkal lehet jönni-menni a szigeten, éppen úgy, ahogy Velencében. Kikötjük a kenukat a büfénél, szépen sorakoznak egymás mellett, és élvezzük, hogy alattunk hömpölyög a Duna. A bajt a magasabb víz jelenti, és sajnos az elmúlt évtizedekben épült gátak miatt egyre gyakrabban tör be a házakba a folyó. Előtte fel kell pakolni mindent, de nehéz teljesen felkészülni. A tavalyi, rekordméretű árvíz óriási károkat okozott, akadt, ahol a ház felső lakszintjén is egy méternél több víz volt bent. Ha levonul az ár, kezdődik a takarítás, aminek érdemes még akkor nekifogni, amikor nem száradt meg az iszap, a sarat könnyebb kilapátolni a szobából. Aztán meg érkeznek a szúnyogok. Azt szoktam mondani olyankor, jöjjön minél több ember Lupára, annyival több kéz csapkodja a szúnyogokat… A nehézségeken azonban túllép az ember. Amikor egy meleg nyári napon munkából ide érkezik haza az ember, az megfizethetetlen élmény. Kifekszem a teraszra, a csillagos ég alatt alszom éjjel, és reggel arra ébredek, hogy hasamra süt a nap.”
Márpedig a helyiek állítják, Lupán még a napsugár is szebben ragyog át a platánok levelei között. Miután a fotós kollégával bejárjuk és körbeevezzük a szigetet, elindulunk a sétányon a rév felé. Útközben csendesen megjegyzi: “Ide ki kell hoznom a barátnőmet…”
Kevesen tudják, hogy a régi, zöld papír tízforintoson a Lupa-sziget látható. A bankjegy hátoldalára Jankó János “Folyóparti táj” című művét nyomták, az eredeti festmény középpontjában a ma is meglévő egyfás minisziget áll, a háttérben a baloldalon Lupa fái, jobbra a Szentendrei-sziget partja fedezhető fel.
