Pestlőrinc, november végi, szürke, ködszitálásos pirkadat. A tízemeletes tömbház ablakai közül csak néhány világos. Érthető, hiszen szombat reggel van. Ki gondolná, hogy az ötödik emeleti halvány lámpafényben éppen egy féléves kisbabát ébresztget az anyukája?
Noncsi a simogatásra nyújtózkodni kezd, majd a szemeit nyitogatja. Már a kanapén fekszik, kivették a rácsos ágyból, hogy ébredezzen.
“Én már megreggeliztem, a holminkat összekészítettem, a készülődés további része Noémiről szól” – mondja Czirok-Csáki Olívia, a hét hónapos kislány anyukája. Nyugodtan készülődnek, semmi kapkodás, hiszen három hónapos rutinjuk van már.
Pelenkázás, közben egy kis torna, aztán szoptatás a kanapén, bóbiskolás apa kezében, míg anya is rendbe szedi magát.
Noéminek egy hangja sincs, végig mosolyog. Amit hallani lehet néha, az a nagyobb tesó hortyogása a szülők galériaágyából. “Johannának elég rossz éjszakája volt, náthás, alig kap levegőt, többször is fent voltunk. Végül a mi ágyunkban kötött ki, de legalább alszik” – mondja az apuka, és egyáltalán nem tűnik feszültnek, bár bevallja, hogy elég fáradt.
Aztán öltözködni kell. “Hét körül nem árt elindulni, hogy kilenc előtt kényelmesen odaérjünk – magyarázza Olívia. – Nagyjából másfél óra az út az iskoláig, ha nem történik semmi gubanc.”
“De előfordult már, hogy metrópótló buszra kellett szállnunk, épphogy felfértünk, és persze sokkal tovább tart, mint a föld alatt.” Nincs mese, sok a pakk, rohanni a gyerekkel a nyálkás időben amúgy sem lehet. Először Noémi kap még egy réteg ruhát, majd az overallját. És közben egyáltalán nem reklamál.
Még akkor is csak mosolyog, amikor apja kezében arra vár, hogy az anyja is elkészüljön: Olívia magára csatolja a hordozót, egyik táska jobbról, másik táska balról. Ja, nem, először a gyereket a helyére. “Fontos a sorrend – mosolyog az apuka. – Táskák le, gyerek föl, táskák vissza.”
Végül a kabát anyára, egyik kézbe pedig a hordozó, benne egy pléd és játékok Noéminek. Mi csak hüledezünk Sárival, a fotóssal. Viccelve merem csak megkérdezni a kismamát, hányszor izzad le közben.
Végre elindulunk. Nincs több 2 foknál, csípős az idő, még szitál is.
Elsétálunk a buszmegállóba, a baba pedig hamarosan elszendereg Olívia mellén. Mire a busszal a metró kőbányai végállomására érünk, ki is világosodik.
“Általában le tudunk ülni, olyan is csak ritkán van, hogy nem adják át a helyet” – mondja az anyuka. Átszállás a kettes metróra, majd a Széll Kálmán téren a villamosra.
Három átszállás, némi séta – bő másfél órás út után, háromnegyed kilenc előtt valamivel lépnek be az ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Karának Kiss János altábornagy utcai kapuján.
Hamarosan kiderül, az intézményben nem kuriózum a kisbabás hallgató szombatonként, több család is itt tölti a fél hétvégéjét. Olívia a szoptatós szoba felé veszi az irányt, az épp foglalt.
Egy apuka várakozik az ajtó mellett. Elmondja, hogy a felesége a négy hónapos babájukat szoptatja odabent. Ha ráér, ő kíséri el szombatonként, ha nem, akkor valamelyik nagyszülő. Így oldották meg, hogy ne kelljen halasztani.
“Én sem úgy terveztem, hogy másodmagammal járok majd suliba” – kezdi Olívia nagyot sóhajtva, miközben Noémit vetkőzteti, aki így ha tetszik, ha nem, kénytelen magához térni.
Álmosan nézelődik. Anyukája egy padra ül vele, ráteríti a szoptatós takarót: a baba már tudja, mi következik.
“Szoptatni akartam, abban biztos voltam, ahogy az első lányomat is. Szépen elterveztem, hogy lefejem a tejet, aztán az apja vagy valamelyik nagyszülő otthon megeteti, amíg én itt vagyok. Csakhogy ő nem így gondolta. Amikor főpróbát tartottunk, elutasította a cumisüveget, nem volt hajlandó abból enni.”
“Így esett, hogy Noémi egyetemista baba lett” – nevet a kismama, aki már évek óta tervezgeti, hogy elvégzi a hároméves csecsemő- és kisgyermek-nevelői felsőfokú képzést.
“Tulajdonképpen ugyanazt a kisgyermek-nevelői munkát végzem majd a bölcsődében, ahonnan gyesre mentem, de előbb-utóbb feltétel lesz a diploma, meg így valamivel több pénz is jár. Szerintem még mindig könnyebb most megcsinálni, mint munka és két gyerek mellett.”
Olívia összeszedi a holmijukat, aztán elindul a terem felé, ahol az első órája lesz. A csoporttársak egytől egyig mosollyal fogadják Noncsiékat. Van, aki megsimogatja a baba hátát, van, aki csak cuppant egyet neki. Mintha egy nagy családba érkezett volna.
“A többiek nagyon segítőkészek. Ha ki kell mennem a mosdóba, örömmel foglalkoznak a babával. És a tanárok is támogatják a dolgot, senkit nem zavar, ha Noémi néha belegagyog az órába. Igaz, korábban sokkal könnyebb volt vele, többet is aludt, elvolt a hordozóban, szinte végig tudtam figyelni órákon” – mondja Olívia.
Hát igen, most már hiába rakja le a plédet a padlóra a játékokkal, a baba bizony lemászik róla. Ölbe kell venni. Látszik, hogy kicsit már nyűgös, a szemét dörzsölgeti, nyöszörög. De nem sír, pedig egyszerre jön négy foga. Először a játékokat szopogatja, aztán sorra kerül anya füzete, tolla, telefonja. Még egy picit bírni kell szünetig.
Az első etap másfél óra. Anatómia-előadás, a belső elválasztású mirigyek a téma. Noémi érdeklődve figyeli a kivetítőt, mintha értené, hogy a nefronok hogyan működtetik a vesét. “Szerencsére mindent megkapunk elektronikusan is, nem gond, ha nem tudok jegyzetelni. Örülök, ha bent tudok maradni a teremben, Noncsi kibírja.”
“Noémit észre sem lehet venni, hihetetlenül nyugodt baba. Nem minden gyerekkel lehetne ezt így végigcsinálni – mondja a várandós csoporttárs, Dávid-Domonyik Brigitta, akit a szünetben kérdezünk a terveiről. – December közepére vagyok kiírva, bármikor szülhetek. Ezt a félévet még le akarom zárni, de hogy utána mi lesz, az a babán és a családon múlik.”
“Van egy 23 hónapos kisfiam is, elég élénk gyerek, vele biztosan nem ment volna ez, amit Olívia csinál. Azt még nem tudom, hogy a férjem és a nagyszülők el tudnak-e majd kísérni, vagy inkább halasztok, majd meglátom. Mindenesetre megnyugtató, hogy látom, nem lehetetlen babával diplomázni.”
A dupla anatómia után informatika következik, Noncsi közben alszik egy keveset a hordozóban. Olívia egyik kezével a billentyűzetet nyomkodva, másikkal a gyereket tartva, és persze hullafáradtan, de kitart. Ma még egy kis könnyítést is kapnak: a kismama szülei jönnek értük kocsival, nem kell tömegközlekedni a sötétben, hidegben hazáig.
“Nem is tudom, ki fárad el kettőnk közül jobban. Még egy nap van hátra ebből a félévből, aztán februártól már nem akarom ennek kitenni egyikünket sem, Noémi sem igényel majd ennyi szoptatást. Így is hálás vagyok neki, hogy ezt az első félévet ilyen türelmesen végigjárta velem.”