Begördülünk Szentkirályra, az önkormányzat épülete előtt vár minket Kovácsné Lázár Ilona tanyagondnok, aki épp egy hatalmas farakás előtt egyeztet: – Tessék akkor feliratkozni! – mondja a hölgynek, aki a tűzifa felől jött érdeklődni. – Akkor hát ez a “szociális fa” – bólogatok, mire az asszony sietve pontosít: nem-nem, ő nem adományba kéri, vásárolja a tüzelőt. – Az idén minden rászoruló egy köbméternyi tűzifát kapott az önkormányzaton keresztül, de mikor az elfogyott, vágattunk ki fát a belvízelvezető csatornákból, utak mentéről is – magyarázza Ilona. Aki rászoruló, az ingyen kapja, a többiek olcsón vehetnek belőle. – Akác, szil, fűz, nyár… – sorolja a vagyont. Mert bizony sokat ér a jó tűzifa ilyenkor, minél alacsonyabb a hőmérséklet kint, annál többet. A falubeli asszony elmondja, hogy a kazánjában 75 mázsa fogy el telente… Idén egyelőre kegyes volt az időjárás: ritkán volt kemény hideg, persze fűtés nélkül az enyhébb napokon sem lehet meglenni – pláne ahol gyerekek vannak.
Ilona harmadik éve dolgozik tanyagondnokként, ő a “kettes”, merthogy két gondnok van, két körzettel. Hozzá négyszáz külterületi lakos tartozik, vagyis olyan ember, aki tanyán él, legalább egy-két, de akár tíz kilométerre is a falutól. “Hol többen vannak, hol kevesebben – mondja Ilona – kiköltöznek, beköltöznek, születnek, meghalnak…” Inkább meghalnak: lassú népességfogyás jellemzi ezt a térséget is. Beülünk a szolgálati kocsiba, ami kellőképpen strapabíró az itteni – mintegy 180 kilométernyi – földúthoz.
Amerre nézünk, magányos házakat látunk, de egyszerre mindig legfeljebb egyet-kettőt, esetleg a távolban egy füstölő kéményt. A szomszédság jó, ha látótávolságban van, helyenként még az se. Minden harmadik házban egyedül élnek, így sokszor napokig nem kommunikálnak senkivel – városiaknak elképzelhetetlen ez. A napi teendőt a ház rendben tartása és az állatok ellátása, növények gondozása jelenti – és persze a közlekedés, hiszen bármerre indul az ember, gyalog legalább egy órába kerül az út.
A tanyagondnok dolga az, hogy tartsa a kapcsolatot az elszigeteltségben élő emberekkel – egyedülálló nyugdíjasokkal, házaspárokkal, kisgyerekes családokkal. Most épp tüzelőt intéz sokaknak, de ha kell, hivatalos ügyben segít, vérnyomást mér, vagy a védőnőt viszi ki kocsiján. Ilona mezőgazdasági mérnök, korábban agronómusként dolgozott a téeszben, azt mondja, szereti az itteni embereket. “Sok olyan van köztük, akinek nincsen más, csak a tanyagondnok” – mondja.
– Na, a szelektív gyűjtést itt is végbe lehetne vinni, ahogy elnézem – állapítja meg, ahogy begördülünk Zsuzsáék tanyája elé. Kerítések sincsenek, csak az egyszerű, esetenként romos házak állnak a tájban – köröttük van hova terjeszkedni a kutyaólakkal, régi lavórral, madárijesztőkkel.
Zsuzsa és férje közmunkás parkgondozók. Nagyfiuk iskolában, a kislány itthon van, mert beteg, úgyhogy most az ő szobájában is befűtöttek. A meleget “csempekályha”, vagyis kis cserépkályha adja. Vegyes tüzelésű kazánjuk is van, “csak akkor gyújtjuk be, ha már nagyon hideg van” – mondja Zsuzsa.
Ők is kaptak a “szociális fából”. “Hála a jó istennek, olyan még nem volt, hogy egyáltalán ne tudjunk fűteni…”
Elköszönünk, próbáljuk nem elütni a kocsi mellett futó pulit, aztán újabb földutak következnek. Itt jó széles a horizont: már messziről látunk egy idős asszonyt, aki az ösvényen gyalogol. – Erzsike néni lesz az, biztos a postaládáknál volt – mondja Ilona.
Kérdezem, hogyan fűt, azt mondja, nem szokott mindennap, mert mikor az ebédjét melegíti, azzal a szoba is bemelegszik.
Felajánljuk, hogy elvisszük, de tiltakozik – Jobban esik majd az ebéd, ha mozgok – mondja. Házát látjuk a távolban – a városban ez meglenne vagy három buszmegállónyi…
– Tudják, hogy önmagukra vannak utalva, nem is várnak el segítséget senkitől. Ha viszont kapnak, azt nagyon megbecsülik – mondja Ilona. – Azt tartják, hogy gyufának, sónak, cukornak, lisztnek mindig kell lenni, nem úgy van, hogy ha valami elfogy, majd vesznek a közértben…
Szilviáék elé érünk. Tavaly még hatan éltek itt, mára a nő egyedül maradt három gyermekével: férje évekig tartó ápolás után halt meg, édesapja hirtelen. Mindkét férfi kerekes székes volt, de édesapja így is mintaszerű kertet gondozott. Tizenkét, nyolc- és hároméves gyerekek maradtak félárván. 
– Az utolsó másfél év volt kemény – mondja Szilvia – , nem is tudom, hogy bírtam. – Te igenis erős nő vagy, csak nem hiszed el magadról – mondja neki Ilona. – Néha elhiszem, mert ha visszanézek, látom, hogy valahol csak én csináltam végig… Kérdezem, hogy bírja anyagilag az új helyzetet.Azt feleli, úgy gazdálkodik, hogy minden beleférjen. – Magamnak nem főzök ebédet, csak nekik vacsorát. Most azon vagyunk, hogy az iskolával a nagylányom elmehessen kirándulni. Néha meg jó az a kicsi csöpp, amit kapok a szomszédoktól…
Szilvia is megkapta az önkormányzattól az egy köbméter fát, de mint mondja, fogytán vannak. – Apukám hagyott valamennyi akáctuskót, azzal még kihúzzuk egy ideig. Bár jönne a jó idő!
Rójuk tovább az utunkat, fóliasátrak mellett haladunk. Sok eső esett, Ilona azon gondolkodik, melyik csapás járható épp. – Megpróbáljuk a Templom-dűlőt! – mondja, közben telefonhívást kap: megjött Miska bácsi nyugdíja.
– Az idősekre különösen figyelünk. Észre kell venni, amikor itt kint már képtelenek ellátni magukat. A család sokszor próbálja rábeszélni őket, hogy költözzenek be a faluba. Azt szoktam figyelni, füstöl-e a kémény. Akkor van baj, ha nem… Sajnos előfordulhat, hogy megfagy valaki, mert épp aznap nem megyek hozzá. Két éve történt, de a mai napig megrendítő élményként él bennem az, amikor egy egyedül élő embert halva találtam…
Ilonka nénihez érkezünk, aki alig több, mint harmincezer forint járadékból él. – Ő a társam – mutat a lábához bújó fekete kutyára.
– Hál istennek, nem sok hó volt idén – mondja. – A sparhelt mellé beülök, akkor nem fázom.
Ilonka néni hivatalos levelet kapott, de “nem megyek el rajta” – mondja, segíteni kell neki az értelmezésben. A házikó környékén minden toldozott-foldozott. – Ha be van hajtva az ajtó, abból tudom, hogy nincs itthon. Bezárni nem lehet… – magyarázza Ilona.
Ilonka néni már hetvenöt éves, de maga is gyűjti, aprítja a fát, fia és veje segítenek neki. – Ha elfogy, utána majd lesz valahogy! Vagy élek, vagy se – mondja, de nevet hozzá. – Mindig jókedvű – mondja róla később a tanyagondnok –, pedig két felnőtt gyermekét temette el…
Mindannyiunknak, akik itt dolgozunk, szívügyünk ez – mondja Ilona, mikor visszafelé tartunk. Van, aki azt kérdi, hogy is tudnak így élni. De vajon ez az élet, vagy az, amikor folyton a vágyaink után rohanunk?
A fővárosi társasházakban is folyik a küzdelem a melegért, de egészen máshogyan, és… valahogy kilátástalanabbul. Itt a szolgáltató az úr: ha kikapcsolja az áramot, elzárja a gázt, akkor nincs tovább. A nincsből nem lehet csekket fizetni, és ha a nincsek halmozódnak, kész az ördögi kör. Az emberek inkább az élelmiszert veszik meg, mint hogy a több százezres, akár milliós tartozást törleszteni kezdjék – valahogy úgy érezhetik, mire is mennének azzal a pár ezer forinttal havonta… A legmegdöbbentőbb az, hogy vannak kisgyerekesek, akik azt mesélik, azért nem szólnak, hogy nem tudnak fűteni és nem kérnek segítséget, mert az illetékeseknek gyakran az egyetlen reakciójuk erre az, hogy vigyázzanak, mert “kiemelik a gyerekeket”, ha nem tudják megoldani a problémájukat.
A Budapest VIII. kerületében élő Andrea és férje négy gyermeket nevel – a lányok 6-13 évesek. Mikor megérkezünk hozzájuk, a megilletődöttségük körülbelül három percig tart, attól kezdve folyamatos elfoglaltságot biztosítanak fotós kollégámnak. Incselkednek, kuncognak, az ágyakon ugrálnak, kölcsönkérik a gépet, és azzal szaladgálnak, apát is megfotózzák. Egymás szavába vágva mutogatják a játékaikat, rajzaikat.
Valószínűleg fél füllel sokat hallották már a lakbér, számla, tartozás, kilakoltatás szavakat, de amíg iskolába járnak, és anya, apa itt van, valahogy ezek sem csengenek olyan vészesen fenyegetően.
A házaspár tíz éve lakik az önkormányzati lakásban, de a harmincháromezer forintos bérleti díj meghaladja erejüket. A férfi alkalmi munkákat vállal, mint mondják, van, hogy egy-két hónapig is van munka, máskor hetekig semmi. Az asszony is dolgozna, de mikor meghallják, hogy négy gyerek van, be sem hívják.
Egy havi pénzük körülbelül három heti ennivalóra elég, meg a kötelező iskolai befizetésekre. Ruhát adományból kapnak, a csekkekre nem futja. A lakás eredetileg gázkonvektoros, de rég kikötötték náluk, és az áramot is többször kikapcsolták, pedig főzni, fűteni és fürdeni is csak azzal tudnak: a tizenéves gyerekek kis kádban fürdenek, hozzá tűzhelyen melegítik a vizet. Amikor nagyon hideg volt, “inkább a gyerekeket takartuk be, mint magunkat” – mondják. Egy civil szervezet segített rajtuk egy gázpalackos kályhával.
Andreáék vállaltak egy adósságrendező programot, és éveken át törlesztettek, mégis felmondták a lakásbérleti szerződésüket. Az anya azt mondja, nem tudják, mit tesznek, ha menni kell, de nagyon fél attól, hogy elvehetik tőlük a gyerekeiket. “Nem élnék túl, és én sem.”
Anitáék már túl vannak ezen a körön. Ők szintén bérlakásban laktak Pesten, ám amikor a tartozásuk elérte a négyszázezer forintot, inkább ott hagyták, és három gyerekükkel sokkal rosszabb körülmények közé költöztek, egy harmincöt négyzetméteres melléképületbe. Itt nincs akkora rezsi, talán utolérik magukat. “Az az igazság, hogy ha a tartozást törlesztem, akkor meg fűteni nem tudok” – mondja az anya, aki azt kérte, a kamaszlányaira tekintettel ne fotózzuk. Függöny választja el egymástól a “helyiségeket”. Itt nincs bekötve a gáz, így nagy szükségük lenne palackos tűzhelyre és vízmelegítőre (most egy villanyrezsót használnak). Napközben fával fűtenek, éjszakára pedig bekapcsolják a hősugárzót. “A fa az nagyon fontos, mert mínuszokban hiába takarózunk.” Anita jól ismeri a “hiánygazdálkodás” szabályait. Mint mondja, a legtöbb család az áramhoz ragaszkodik a legjobban, és inkább a gázt nem fizetik, ha választani kell. Mert villannyal lehet melegíteni, és akkor megmaradhat a világítás is. Csak hát így meg az áramfogyasztás ugrik meg…”Korábban laktam fűtés és áram nélkül is. Volt fedél a fejem felett, de nem mentem haza megfagyni, inkább járkáltam az utcán, mert ott melegebb volt. Olyan is előfordult, hogy csak egy szobát fűtöttünk, az önkormányzat mégis elutasította a fatámogatási kérelmünket. Arra hivatkoztak, hogy úgyis csak egy szobát fűtünk…”
Penészes falak között él a gyermekek harmada
Energiaszegénynek az Energiaklub meghatározása szerint az a háztartás számít, amely nem tudja megfelelően fűteni otthonát, vagy az energiaköltségek kiadása után a szegénységi küszöb alá kerül. Az energiaszegény háztartások nagyjából 20%-a gyermekes család, 17%-uk 65 éves vagy idősebb egyedülálló, 12%-uk pedig egyszülős, gyermekes család. A három vagy többgyerekes családok ötöde nem tudja megfelelően kifűteni lakását, mert rossz minőségű a fűtési rendszere, hiányos a lakás szigetelése, vagy a nyílászárók nem megfelelő állapotúak. A Habitat for Humanity Magyarország tavalyi tanulmánya szerint a súlyos lakásminőségi problémák a gyermekes családokat, és ezáltal a gyerekeket nagyobb arányban sújtják. A magyar lakosság 27%-a olyan lakásban él, amelynek vizesek, penészesek, gombásak a falai. A gyermekes családok közel harmadát érinti ez a probléma.
A Habitat for Humanity Magyarország szerint e problémák kezelésére hőszigetelési, vagy energiahatékonyság-növelő felújítási támogatást kellene nyújtani, és szükség lenne egy kifejezetten a legnehezebb anyagi helyzetben lévőknek nyújtott, érdemi mértékű központi lakásfenntartási támogatásra, amellyel megelőzhető lenne a tetemes adósságok felhalmozása, illetve az, hogy emberek kihűljenek a saját otthonukban. Mint mondják, a rezsicsökkentés nem segít ezen a problémán, mivel az a nagyfogyasztóknak kedvez…
Energiaszegénynek az Energiaklub meghatározása szerint az a háztartás számít, amely nem tudja megfelelően fűteni otthonát, vagy az energiaköltségek kiadása után a szegénységi küszöb alá kerül. Az energiaszegény háztartások nagyjából 20%-a gyermekes család, 17%-uk 65 éves vagy idősebb egyedülálló, 12%-uk pedig egyszülős, gyermekes család. A három vagy többgyerekes családok ötöde nem tudja megfelelően kifűteni lakását, mert rossz minőségű a fűtési rendszere, hiányos a lakás szigetelése, vagy a nyílászárók nem megfelelő állapotúak. A Habitat for Humanity Magyarország tavalyi tanulmánya szerint a súlyos lakásminőségi problémák a gyermekes családokat, és ezáltal a gyerekeket nagyobb arányban sújtják. A magyar lakosság 27%-a olyan lakásban él, amelynek vizesek, penészesek, gombásak a falai. A gyermekes családok közel harmadát érinti ez a probléma.
A Habitat for Humanity Magyarország szerint e problémák kezelésére hőszigetelési, vagy energiahatékonyság-növelő felújítási támogatást kellene nyújtani, és szükség lenne egy kifejezetten a legnehezebb anyagi helyzetben lévőknek nyújtott, érdemi mértékű központi lakásfenntartási támogatásra, amellyel megelőzhető lenne a tetemes adósságok felhalmozása, illetve az, hogy emberek kihűljenek a saját otthonukban. Mint mondják, a rezsicsökkentés nem segít ezen a problémán, mivel az a nagyfogyasztóknak kedvez…