Lakásába érve már sejthető volt, hogy egy szenvedélyes gyűjtővel állunk szemben. A falon régi tányérok, egymás mellé sorakoztatva, precízen felfüggesztve, az asztalon kis pohárkában ceruzák, mellette tálkában gondosan kikészített pogácsa. Itt mindennek megvan a maga helye. Beszélgetésünket a konyhában kezdtük, István mesélt szenvedélyéről és arról, hogyan gyűjti össze a 20. Század már letűnt vállalkozásainak emlékeit (plaketteket, eszközöket, könyveket), és adja közre.
Hány az óra, vekkerúr? Erre a kérdésre Istvánnál nehezen lehetne választ adni. Húsz? Ötven? Vagy ennél is több ketyegő szerkezetet gyűjtött össze hosszú évek munkájával. Az órák a Magyar Optikai Művek régi gyártmányai, ám ezekből a legkülönbözőbb verziók.
A falon is MOM és még a rádiókban is beépített MOM. Kérdésemre, hogy itt honnan tudhatom meg a pontos időt, rövid és egyszerű választ kaptam: sehonnan.
Az asztalra kikészített oklevelet István kapta, miután egy általános iskolába látogatva érdekes előadást tartott gyerekeknek, az órákról. Egy játékos feladattal meg is dolgoztatta a diákokat: mindenki kapott egy régi MOM órát, amit szét kellett szerelni darabjaira, majd újra összerakni. A feladat mindenkinek sikerült. Istvánnál mindenhol ketyegtek az órák, különböző változatokban telt az idő, és én még mindig nem láttam egy fényképezőgépet sem. Pedig titkon már legszívesebben azokat csodáltam volna. De eljött az én időm…
Kinyílt végre a dühöngő ajtaja, és én szemben találtam magam egy asztalnyi réges-régi fényképezőgéppel. Zavarba jöttem, kezemben a digitális technika csodája, velem szemben a múlt szerkezetei, micsoda időutazás.
István szép sorban kézbe vette őket, és egyesével mesélt múltjukról – egyben sajátjáról. Eredeti szakmája vegyészmérnök, de tízévesen már érdekelte a fotózás. Ekkor meg is kapta első gépét, mellyel azonnal elkezdte rögzíteni a világot maga körül.
Elmondása szerint a legelső fotói voltak a legjobbak, képet készített például egy elszabadult lóról, amit sajnos ma már nem őriz sem dia, sem tekercs, emléke mégis örökké él István fejében.
Képrögzítő szerkezeteit büszkén mutogatja végig, közben szerényen hozzáteszi, hogy ő nem szeretne túl sok képen szerepelni. Igyekszem kérését figyelembe venni, de néhol a tekintete mellyel gépeire néz, többet elárul az értékükről, mint maga a gép.
“Ezt a gépet nőknek találták ki, ez egy kis ékszerdoboz. Kihúzom, lenyomom a gombot és betolom. Készen is van a kép.”
István munkája nemigen függött össze régebben a fotózással, de mégis elintézte magának, hogy része lehessen napi teendőinek a masina. Sokáig beruházásokat ellenőrzött, és gépét mindenhova magával vitte. Bár a protokoll szerint ezt nem kellett képileg dokumentálnia, ő mégis mérnökien pontos fotókat készített egy-egy helyszínről, melyeket később csatolt a jelentéshez.
Miközben a gépeket nézegettük, nem tudtam nem észrevenni az asztal oldalán a fiókokat. Ismét kíváncsi lettem, biztosan újabb szenvedélyekről árulkodnak.
Minden egyes fiókban plakettek. Hol a MOM, hol pedig más magyar iparok – előnyösen évfordulós – plakettjei, mind gondosan rendszerezve.
Búcsúzóul képet készítettünk egymásról, én valódit, ő pedig csak a kedvemért pózolt egyik régi kedvencével, a rugós sorozatlövő fényképezőgéppel. További cikkek gyűjtőkről, gyűjteményekről az NLCafén:
- Ismeretlenek családi képeit gyűjti a fotós – vintage galéria
- “Negyvenezret fizettem néhány szalvétáért” – fanatikus gyűjtők mesélnek
- Mindannyian gyűjtők vagyunk. Te mit gyűjtesz?