Keresztúri Krisztina egy budapesti kórház érsebészetén és urológiai osztályán dolgozott ápolónőként, amikor megtudta, egy ismerősének felajánlottak egy állást a Budapesti Fegyház és Börtönben. “Az ismerősöm félt, én nem, inkább kíváncsi voltam. Így 2007. óta a Gyűjtő a munkahelyem.” Az ápolónő 12 órás, váltásos műszakban dolgozik. Elsődleges feladata, hogy segítse az éppen rendelő orvosokat, de a gyógyszerosztást – a fogvatartottak porítva kapják az orvosságot és Krisztinának végig kell nézni, hogy be is vegyék – és esetenként a sürgősségi ellátást is ő végzi. “Rögtön az első napomon volt valaki, aki felvágta az ereit, a harmadik héten pedig történt egy önakasztás. Az első akasztott ember látványa azért mindenkit megérint”. A mosolygós ápolónő szerint lelkileg nem könnyű a munkája, de a rosszabb napok mellett vannak jobb, nyugalmasabb műszakok is. “Rögtön elmennék innen, ha a munkám hatással lenne a párkapcsolatomra.” Krisztina azt mondja, korrekt a kapcsolata a fogvatartottakkal, tisztában van vele, hogy vannak, akik megpróbálják kihasználni, de ezeket tudja kezelni.
Makainé Koleszár Tünde pszichológus asszisztensként dolgozik a Gyűjtőben. Nem volt ez mindig így, korábban az illetményszámfejtésen kezelte a pénzügyeket – közalkalmazottként. 2001-ben aztán lehetősége nyílt, hogy a hivatásos állomány tagja legyen, azóta hord egyenruhát. Dolgozott a fogvatartottak pénzügyeivel, tavaly óta pedig pszichológiai asszisztensként vesz részt a személyi állomány pszichológiai alkalmassági vizsgálatában. “A hivatásosoknál másfél évente van teszt és személyes elbeszélgetés.” Találkozik fogvatartottakkal is, a drogelterelés adminisztratív részét viszi, ezzel segítve a szakpszichológust, aki hat hónapon át foglalkozik azokkal az elítéltekkel, akik önként jelentkeznek a kábítószerről való leszokást segítő programba. Tünde azt mondja, nem rendítik meg a rácsok, számára nem jelent stresszt a börtön zárt világa. “Akkor sem félek, ha a fogvatartottak között vagyok. Nem is szabad félni, mert megéreznék, az pedig baj lenne”. Párja könnyen elfogadja a munkáját, hiszen a férfi is a bv-ben dolgozik, ráadásul a Gyűjtő családbarát munkahelynek minősül. Igaz, az lelkileg nem könnyű, ha sokáig nem jut el szabadságra.
Horváth Noémi tapasztalt bv-s. 1997 óta van állományban, de kapcsolata a börtönnel korábban kezdődött. Szociális munkásnak tanult Szombathelyen, egy esettanulmányt kellett készítenie, ő pedig a kalocsai női börtönbe ment interjúzni, a rácsok világa pedig egyből megfogta. “Diploma után egyből jelentkeztem Kalocsára, de ott nem volt felvétel. A másik közeli börtön az állampusztai volt, ott kezdtem, mint nevelő. Azóta is nagyon szeretem a munkám.” Noémi hol nevelőként, hol a személyügyi osztályon dolgozik. Azt mondja, a bv-s munkában minden nap meg lehet találni a pici sikerélményeket, legyen egy elégedett kolléga, aki úgy ment el a személyügyről, hogy foglalkoztak az ügyével vagy egy fogvatartott, akinél el lehetett érni, hogy az intézeti keretek közt tudjon az életével kapcsolatban önálló döntéseket hozni és így már nem igényli a napi többszöri egyéni foglalkozást. “Nincsenek reménytelen esetek, meg kell találni az utat mindenkihez. Az persze nem biztos, hogy én találom meg, de ezért dolgozunk csapatban” – mosolyog Noémi, aki magát anyáskodó típusnak tartja. Épp ezért meglepő, amikor azt mondja, hogy nehezebben boldogul a nőkkel – “akik nagyon teátrálisak egymással” – és a fiatalkorúakkal – “akik egészen más típusú törődést igényelnek, mint a felnőtt férfiak”. Azt mondja, neki már nincs joga bírálni az elítéltek által elkövetett bűncselekményeket. Bár azt mindig rosszabbul viseli, ha valaki nőt vagy gyereket bántott, de hozzáteszi, hogy őket is ugyanúgy kell segíteni, mint a többieket. Párja két év szolgálat után leszerelt, de így legalább van rálátása arra, hogy Noéminek milyen nehézségekkel kell megküzdenie a munkája során. “Három gyerek mellett azért levezetődik a feszültség.” A nagyobbak pedig már azzal dicsekednek az iskolában, hogy anyjuk milyen menő helyen dolgozik.
Szalka Renátára azt mondják a Gyűjtőben, ő az, aki pótolhatatlan. Renáta ugyanis a börtön jogtanácsosa, hozzá tartoznak az intézet peres ügyei, a szerződések véleményezése és ellenjegyzése, az ügyészi panaszok kivizsgálása és az állomány kártérítési ügyei is. Renáta mindig is céltudatos volt, 14 évesen már kijelentette, hogy jogász akar lenni, azóta mindent ennek rendelt alá. 2007-ben tette le a szakvizsgát és nekiállt egy biztos és kiszámítható állást keresni. Előbb közalkalmazottként, majd tavaly óta hivatásosként viszi a BFB ügyeit. Utóbbi státusz nagy előnye, hogy a táppénz alatt is száz százalékos a fizetést, egy háromgyerekes anyánál pedig előfordul, hogy otthon kell maradnia betegre vigyázni. Amikor viszont nem az íróasztal mögött ül, kimondottan katonás életet él. “Senkim nem volt katona a családban, de szeretem a kereteket és a szabálykövetést. Ebben a gyerekeim is hasonlítanak rám” – mondja Renáta, aki az elmúlt két alkalommal megnyerte a bv-seknek rendezett tíz kilométeres futóversenyt és állandó résztvevője az állomány lőbajnokságának.
Sipos Bettináról első pillantásra kevesen gondolnák, hogy Magyarország egyik legkeményebb börtönének biztonsági osztályán dolgozik. Pedig a hosszú szőke hajú lány másfél éve az állomány tagja, ha kell, kapusként motozza meg az érkezőket – csak nőket motozhat, ha kell, a bástyafalon őrködik, hogy ne történjen semmi rendkívüli esemény. Motivációja rögtön világossá válik, amikor kiderül, hogy bv-s családból származik. Édesanyja az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézetben dolgozott, apja pedig a Gyűjtő műveleti egységének volt tagja, mint a büntetés-végrehajtás kommandósa. Bettina belügyi rendészetből érettségizett, egyértelmű volt, hogy a börtönben fog dolgozni. Végigcsinálta a három hónapos alapkiképzést és rögtön munkába állt. “Nagyon félve mentem először a körletre, de kiderült, a szabályokat betartva és folyamatos elővigyázatossággal nem lehet bajom. Apu miatt rám kicsit jobban odafigyel az állomány, néha nem is esik jól, hogy bizonyos helyekre nem engednek fel kíséret nélkül.” Társaságában mindenki meglepődik, amikor kiderül, hogy hol dolgozik, igaz, volt olyan fiú, aki visszakérdezett, hogy “miért, mit csinálsz ott, takarítasz?”. Szerencsére Bettinának a rácsok mögül senki sem szól be, a lány pedig most azt tervezi, munkája mellett elvégezne egy főiskolát.
Leé Judit már kevés dolgon lepődik meg. Másfél évtizede dolgozik a büntetés-végrehajtásnál, jelenleg ő a pszichoszociális körlet vezető reintegrációs tisztje, kevés dolog van, amit ne látott volna. Erre a körletre kétféle fogvatartott kerülhet: akik túl gyámoltalanok a börtönvilághoz és azok, akik olyan bűncselekményeket követtek el – többnyire gyerekek ellen – ami miatt védeni kell őket a többi elítélttől. “Nemcsak megvédem őket, hanem felkészítem, hogy saját lábukon is meg tudjanak állni” – mondja Judit, aki korábban bíróságon dolgozott és pártfogó akart lenni, ám ott akkor épp nem volt üresedés. Azt meséli, hogy kezdetben a családja rettegett attól, hogy fogvatartottak között dolgozik, már rutinná vált, hogy a börtönkapun kilépve azonnal hazatelefonál. Munkahelyi problémáit nem viszi haza, kollégáival beszélik át a problémásabb helyzeteket. Úgy látja, hogy munkájához két dolog nélkülözhetetlen: türelem és hit. És némi “tökösség”, hogy egy férfival szemben is fel mer lépni keményen, ha a helyzet úgy kívánja. Az igazi nehézséget szerinte a női szerepet alakító fogvatartottak jelentik, őket hisztisebbnek tartja. Azt sem titkolja, hogy ki nem állhatja, ha egy férfit sírni kell látnia, pedig sokszor alakul így, hiszen feladatai közé tartozik, hogy ő közölje a halálhíreket a fogvatartottakkal. Van azért kimondottan jó része is a munkájának, rendszeresen járnak hozzá gimnáziumi osztályok, akiknek egy-egy fogvatartott segítségével tart bűnmegelőzési előadásokat azért, hogy aztán kevesebb legyen a munkája.
Az udvart is a fogvatartottak tartják rendben.
