Samantha Geballe kövér kisgyerek volt, felnőttként azonban elhatározta, lefogy: gyomor-bypass műtéten esett át, hogy megszabaduljon attól a tehertől, ami születése óta elkísérte. Emberfeletti fogyását fényképezőgépe segítségével örökítette meg.
“Amit az emberek nem látnak, az a túlsúly funkciója. Én elbújtam a súlyom mögött, elfedtem a sebezhetőségemet, falat építettem, hogy megvédjem magam. Nem azért mutatom meg a testem, és osztom meg a történetem, hogy sajnáljanak, vagy azért, hogy egy szám segítségével meghatározzam magam, sokkal inkább azért, hogy megmutassam az embereknek, nemcsak ők jártak »itt«. Azért készítem ezeket a képeket, hogy megmutassam, hogyan látom magamat én, és hogyan látnak mások. A képek nem feltétlenül a kövérségről és a méretről szólnak, sokkal inkább az emberről – pontosabban arról, hogy mennyire nem veszik emberszámba.”
“Ahhoz, hogy ezeket a fotókat el tudjam készíteni, hogy az üzenetemet át tudjam adni, félre kellett tennem a félelmemet.”
“Azt hiszem, hogy az emberek azért ítélkeznek mások felett, mert nincsenek az információk birtokában. Ha nem ismerjük az egész történetet, akkor a hiányzó részeket a világról alkotott saját tudásunkkal pótoljuk.”
“Függetlenül a külsőtől, mindenki életében eljön a pont, amikor aprónak érzi magát. Remélem, hogy a képeimen keresztül kapcsolatot tudok teremteni másokkal, és csak azt kérem, hogy a néző a hasonlóságot keresse, ne a különbséget.”
“Amikor az első képeket készítettem, a harag és a düh mozgatott, próbáltam elfogadni magam. Jólesett a néma fotókon teli torokból kiordítani a haragomat.”
“Ez itt, ez az én testem. 11 éves korom óta nem voltam ilyen könnyű. A súlyom fele eltűnt. Semmi sem olyan, mint volt. Semmi nem ismerős, ezzel a normál testsúllyal minden könnyebben működik.
Minden napra jut egy »első« élmény. Soha nem voltam ilyen közel a testemhez, és csak most jövök rá, mennyi mindent nem tudok róla, hogy mi mindre képes, hogy mit jelent ezzel az átlagos testtel élni. Olyan érzés ez, mint egy ismeretlen házban vaksötétben tapogatózni. Az önportrék biztosítják számomra a fényt, máskülönben nem látnék.”
“Néha elszomorít, hogy az egésznek vége szakadt. Próbálok visszamenni, de nem sikerül. Olyan, mintha meg se történt volna.
Emlékszem, a műtét napján arra gondoltam, hogy látnom kell, hogyan nézek ki, de tíz hónappal később is ezt érzem. Nem tudom levenni magamról a szemem. Nem tudom felfogni, hogy most látom magam először. Egyszerre felfoghatatlan és pusztítóan szomorú: most látom csak, milyen életem lehetett volna, ha átlagos testsúllyal nőhetek fel. Ezek a gondolatok pedig csak a jéghegy csúcsát jelentik.”
“A testsúlyom mindig is egy akadályt jelentett. Egy akadályt köztem és közted, egy akadályt önmagamon belül. Ma már pontosan látom, mekkora sáncot építettem magamnak ahhoz, hogy a felszínen tudjak maradni.”
“Eljött a szembesítés ideje: most találkozunk szemtől szembe először. De bajban vagyok. Ki vagyok én? Ki, ha nem a kövér ember? Mi vagyok, ha többé már nem lehetek elképesztően nagy?”
