“Az utóbbi időben a fényképezés majdnem olyan elterjedt szórakozássá vált, mint a szex vagy a tánc, ami azt jelenti, hogy a fotózást – akárcsak a többi tömegművészetet – a legtöbben nem művészet gyanánt űzik. Jobbára társadalmi rítus ez, védekezés a szorongás ellen, és a hatalom gyakorlásának eszköze” – írja Susan Sontag 1977-ben A fényképezésről című fotóesztétikai és morális kérdéseket boncolgató könyvében.
Az azóta eltelt évtizedekben rengeteget változott a fényképezés, lassan a szelfiőrület is alábbhagy. Egy biztos; nem tudunk utazni fénykép készítése nélkül.
Kinek ne lenne ismerős a japán turista karaktere, akin két fényképezőgép lóg, egyik a bal vállán, a másikkal éppen fényképez? Ezt a klasszikus fotószerző típust váltotta fel a mindig, mindenhol szelfiző, a látnivalókat telefonnal, tablettel rögzítő látogató.
Vallási, spirituális helyeket fotóstereppé változtatott a divathullám. Mi lehet az oka annak, hogy utazás közben káros mértékben kötelezőnek érezzük a fotózást?
“Fényképezőgép nélkül utazgatni egyenest természetellenes volna. A fénykép megcáfolhatatlanul bizonyítja, hogy az utat megtettük, a programot teljesítettük, hogy jól éreztük magunkat” – vélekedik a fotófilozófus.
Egy olyan automatikus programról van szó, ami mélyen belénk épült, csak akkor utazunk, ha fényképezhetünk is ezalatt. Nélküle nem is vagyunk képesek az élményt teljes jelenlétünkkel befogadni?
Sontag szerint pihenés közben is teljesíteni akarunk. “Kiváltképp a könyörtelen munkafegyelem terhei alatt görnyedők – németek, japánok, amerikaiak – kedvelik ezt a módszert. A fényképezés enyhíti azt a feszültséget, mely a hajszolt embert olyankor keríti hatalmába, ha – szabadságon lévén – nem dolgozik, és jól kell éreznie magát. A fényképezés munkát ad neki – azaz a munkának valamiféle kellemes utánzatát.”
Aki sokat utazik, tudja, hogy az új helyekre betérés egyfajta bizonytalanságérzetet is növel, mert nem tudjuk pontosan, hová érkezünk a következő pillanatban, és ott mi vár ránk.
“A turisták java részét valamiféle kényszer hajtja, hogy odavonja a fényképezőgépet önmaga és az útjába akadó minden nevezetesség közé. Aki nem tudja eldönteni, hogyan is reagáljon, jobb híján elkattintja gépét. Ezzel formát is ad az élménynek: megáll, fényképez, továbblép.”
Tömegesen látogatott helyeken, mint Rio de Janeiróban a város ikonikus Krisztus-szobránál óránként hatezer ember fordul meg. A látogatók zöme valami oknál fogva kitárt karokkal imitálja a megváltó Krisztust. Van, aki egy barátja segítségével oldja meg a kötelező képet, akad, aki magának készíti el azt.
Fényképeket gyűjtünk, emléktárggyá alakítjuk a pillanatokat. Régen még hazavittük a filmet, előhívtuk, és általa idéztük fel élményeinket. Ma azonnal megnézzük a helyszínen, s így élményünk eggyé válik képeink kiértékelésével.
Mivel pillanatképeink fő tárgya mi magunk vagyunk, hiszen a legkedveltebb témánk mi saját magunk vagyunk, így csak akkor vagyunk elégedettek a kirándulással, ha jó kép készült rólunk.
Évszázadok alatt rengeteget változott a világ. Száz éve Mallarmé, a tizenkilencedik századi esztéta azt mondta: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Sontag negyven évvel ezelőtt arra a megállapításra jutott, minden azért létezik, hogy fénykép készüljön róla.
“Az utazás már nem egyéb, mint megtervezett fényképszerző hadművelet.” Megörökítünk, mintha birtokolni szeretnénk általa olyan tereket, ahol még nem vetettük meg a lábunkat. Magunkkal szeretnénk vinni a világot apró darabokban. És még mindig az egész világot szeretnénk sajátunknak tudni. Kevesebbről szó sem lehet.
