Idén áprilisban lesz 5 éve, hogy elindult Bach Máté fotográfus urbanista blogja, a Pesti nő, ami 2012 óta számos érdekes történetet bemutatott már. A művész képeit Izsó Zita írásaival hamarosan a könyvesboltok polcain is viszontláthatjuk.
“A pesti nők hétköznapiak, híresek vagy éppen különlegesek. Történetük megejtő, szórakoztató vagy elgondolkodtató. Fahidi Éva holokauszttúlélőként a kilencvenes éveiben kezdett el táncolni, Hosszú Mari 1956 hőse volt, Zárzug Zita egy kerékpáron végigkerekezte a Földet, Kozák Danuta gondolatban minden vízbe beleképzelte már magát egy szál kajakkal. Mert ki gondolná, hogy egy nő feladja az irodai állását, csak hogy takaríthasson? Vajon számítunk arra, hogy egy női sofőr mellé ülünk be a taxiba? Találkoztunk olyan színészből lett biztosítási ügynökkel, akinek bármikor elmondhatjuk személyes panaszainkat? Vagy olyan kocsmárossal, akinél az asztalon táncolhatnak a lányok? Esetleg láttunk már olyan szempilla-stylistot, aki a férjén kísérletezik, vagy olyan cukrászt, aki bármit megformál?”
Polonkai Éva, taxis
“Fiatal koromban nem tudtam, mit jelent az, hogy Isten nem ver bottal. Egyszerűen nem értettem. Most viszont már tudom, micsoda bölcsesség ez, mert tényleg mindenért megkapjuk, ami jár. Amikor én a rakparton rájöttem, hogy véletlenül rossz hajónál tettem ki az utast, és visszamentem érte, hogy szegény ne kóvályogjon ott, akkor egy másik kóválygó is beszállt mellém, és kifizette azt az utat, amit egyébként ingyen tettem volna meg. Néha ilyen hamar fizet a sors, néha pedig csúszásban van, de mindig megadja, ami jár.”
Horváth Csilla, szociális asszisztens
“Kamaszkoromban kezdtem el verseket írni, ötéves korom óta pedig folyamatosan rajzolgatok. És egy átmeneti szállón, amikor még nem alszik az ember, a legjobban alkotótevékenységbe menekülve lehet kizárni a környezetet. Nekem megvan az a képességem, hogyha olvasok, írok vagy rajzolok, akkor megszűnik körülöttem a külvilág, tőlem ölhették egymást a többiek. Aztán kapóra jött, hogy 2004-ben elindult a Fedél Nélkül havi művészeti pályázata. Én rögtön jelentkeztem, egy verset, egy rajzot meg egy rövid novellát adtam le, és a novellával első díjat nyertem. Nagyon büszke voltam magamra! Akkor már összebarátkoztam a szálláson a többiekkel, és azok, akik kukáztak, elhozták nekem az összegyűjtött körömlakkokat és telefonkártyákat, és én a telefonkártyákra festettem körömlakkokkal mindenfélét. Volt egy csomó, amit eladtam, a pályázatra is küldtem be belőlük, és volt olyan telefonkártya, amit az egyik szobatársam vett meg.”
Fahidi Éva, író, a holokauszt túlélője
“Én mindennek ellenére, még mindig nagyon bízom az emberekben. Engem még most is be lehet csapni, mert mindenkihez bizalommal fordulok. A gyerekeim ki is nevetnek ezért. Én azt hiszem, az emberek többsége mégiscsak jó. Mert akármilyen sok borzalmat éltem is át, mindig volt legalább egyvalaki, aki kiállt mellettem. Például azok a foglyok, akikkel együtt voltunk Allendorfban. Mindannyian visszajöttünk, és később is kapcsolatban maradtunk, rendszeresen találkoztunk. Ma már sajnos egyikük sem él.”
Juhász Anna, kulturális menedzser
“Igazából nem is csak az számít, hogy mi mit adunk Andreával, hanem hogy nekünk mit tanítanak ezek a gyerekek. Mert én is tudom magam sajnálni a problémáim miatt, és ez nagyon emberi, nincs is vele semmi gond. De azért erőt kell vennünk magunkon, és meg kell próbálnunk arra koncentrálni, ami jó. Nekem eddig minden úgy történt az életemben, hogy ha észrevettem valami pozitívat, örültem neki és hálás voltam érte, akkor mindez bevonzotta a következő jót, és így nyílt ki előttem a világ. Ha a rossz dolgokra, a hiányokra figyeltem volna, biztos, hogy abba ragadtam volna bele. És amikor egy nagyon beteg gyerek megpróbálja velem felvenni a szemkontaktust, és nem sikerül neki, de azért nem adja fel, én pedig bohóckodom, hogy feloldódjon, ő pedig felnevet, és megszorítja a kezem, amit fél éve nem csinált, akkor azt gondolom, nekünk is meg kell tennünk a magunk minimális erőfeszítéseit. Például meg kell próbálnunk a jó dolgokra koncentrálni.”
Farkas Gyuláné Gizi néni, kocsmáros
“Édesapám zenész volt. Gierónak becézték. Az ő képe van a falon. Ez tulajdonképp egy családi vállalkozás. A húgomnak van két nagy fia, akik a margitszigeti termálszállóban zenélnek, és este munka után le szoktak jönni ide muzsikálni, örömzenét játszani. Nagyon sok fiatal jár miattuk ide, mert szeretik a zenéjüket. Szokták is mondani, hogy Budapest szívében én tanítom a fiatalokat a magyar cigányzenére. Az emberek azt hinnék, hogy ez a fajta zene kiment a divatból, de ez egyáltalán nincs így, csak le kell jönni ide egy estére, és bárki meggyőződhet az ellenkezőjéről.”
