Emberéletnyi szeretet két nap alatt: sérült gyerekekkel osztálykirándultunk

Elmúlt dél, a havazós-mínuszos napoknak hirtelen vége lett, huszonöt fok, tűz a nap, a tíz gyerek egyre fáradtabb és éhesebb, egészen addig, amíg meg nem látják a dinoszauruszokat. Hadonászni kezdenek, aki tudja, kormányozza a kerekesszékét, már amennyire a mögötte bandukoló felnőtt engedi, visítva vagy éppen dünnyögve navigálják magukat a hüllők elé, okostelók elő, szelfikamera bekapcs, mehet is a fészre. Az ebéd várhat.

A java még így is hátravan: a játszótér a dinópark végén, ahol a Pető Intézet kisdiákjai először találkoznak ép testű társaikkal az egyébként kihalt Veszprémi Állatkertben. Innentől kezdve nincs mese, pontosan ugyanazt érdemlik ők is: megmászni az egyik kiejthetetlen nevű dinót, bemászni a másikba, legfeljebb annyi különbséggel, hogy fejenként legalább egy felnőtt asszisztál minden mozdulatukhoz, de ez őket a legkevésbé sem zavarja, legfeljebb az egészségesek néznek furcsán.

 Itt van például Janó, aki (a fotó metaadatai szerint) április 26-án, 13 óra 36 perckor egész biztosan a legboldogabb ember volt a világon.

Ott alvós (sőt: rögtön két éjszakás) osztálykirándulást szervezett a Pető Intézet gyakorló általános iskolájának VII. csoportja, miután a szoros mezőnyből kitörve lazán megnyerte az ország kedvenc áltisis osztályának címét a Nők Lapja Café pályázatán. A verseny kedvéért akkor az intézmény 3/a osztályát mutattuk be, amely az ország egyik legkisebbje: öttagú. Egyikük, Dia akkor hiányzott, az osztálykirándulásra viszont már eljött, ahogy a testvérosztály, a 2/b nagy része is. Így volt igazságos: ők együtt a VII. csoport, különböző értelmi és testi sérülésekkel, ám jól fejleszthető, összeszokott közösségként. Tizenketten vannak, kirándulni tízen jöttek. A korábbi riportban bemutatott két konduktor–tanító “kölcsönkért” további két kollégát az iskolából, illetve jött annyi szülő is, hogy minden gyerekre jusson legalább egy felnőtt. Lehetetlen volt kivenni a családi és egyéb viszonyokat, nem volt különbség tanító és szülő között, mindenki mindenkinek a mindenkije volt, laza hippikommunaként kerültük meg Veszprém megyét.

Hogy milyen egy osztálykirándulás tíz sérült kiskamasszal, akik még sosem voltak hasonlón sem, az összefüggő meseként leírhatatlan. Ezért amolyan magazinosan hét pontba gyűjtöttük azt, amiért felejthetetlen volt. Szerencsére végigfotóztuk az egészet, így szavakra nincs nagy szükség.

Tekintetek

A 3/a-sok értelmileg épek, “csak” testileg sérültek, a 2/b-ben azonban “van minden”: halmozott sérülések, szindrómák. Mindegyikükre igaz azonban, hogy egészen másképp kommunikál, mint az ép gyerekek. Például tekintettel.

Ettől persze csak mélyebb lesz a kapcsolat köztük és a felnőttek közt. Sokkal intenzívebb figyelmet igényelnek (és adnak vissza), jobban egymásra kell hangolódniuk. Az első napon inkább tolmácsot kértünk, a másodikon nem volt rá szükség, értettünk szinte mindent.

Veszprém

A hírekből és a belföldi turisztikai ajánlókból, amelyek inkább a történelmi örökséget hangsúlyozzák, valahogy kimaradt, hogy az utóbbi években Veszprém egészen menő, fiatalos város lett. Az osztállyal persze nem a hipszterkávézók és a lakáséttermek miatt jöttünk, hanem a környezet miatt, állatkertbe és az ismerősökhöz.

Az állatkert egyébként alig hasonlítható össze a budapestivel: szellősebb, erdősebb, élhetőbb, ha használnánk olyan fordulatokat, hogy “segít visszatalálni a természetbe”, leírnánk ezt is.

Prózai oka is van annak, hogy miért Veszprémbe ment az osztály: Bea néni innen származik, itt ismerős, a kapcsolatokra pedig szükség is volt, hogy figyelmes, törődő – ha nem is száz százalékig akadálymentesített – közegben legyenek. Így is történt: kerti parti a szülőknél, kedvezményes állatkerti buli, terápiás lovaglás, étterem a világ legtürelmesebb pincéreivel, pizsamaparti a panzióban és így tovább. A nyereménybüdzsét természetesen így is lazán kimerítették.

Dinoszauruszpark

Ezzel kezdtük, de muszáj külön is kitérnünk rá: nem mozognak ugyan, de Közép-Európában biztosan a Veszprémi Állatkertnek vannak a legszebb (életnagyságú) dinói. Sokat elárul, hogy nem ültek fel a Jurassic Park-vonatra: a velociraptorok például a most érvényes tudományos álláspontnak megfelelően tollasak.

Kihívás

Ha eddig nem derült volna ki: sérült gyerekekkel osztálykirándulni iszonyatosan nehéz. A szokásos neuralgikus pontok – pisi-kaki-ügyek, éhség, álmosság, hiszti, összeveszés, a gyerekekre jellemző, teljesen véletlenszerű, hirtelen érkező és múló igények – tízszer akkora kihívást jelentenek, mint ép általános iskolásokkal.

Cserébe a boldog pillanatok is tízszer olyan boldogak. Aki teheti, csatlakozzon egy ilyen kiránduláshoz, segítőként, önkéntesként, kibicként, akárhogy. Átrendezi az emberi fontossági sorrendjét, és ezt a lehető legjobb értelemben mondjuk. Két nap után jobb emberként tértünk haza.

Buli

Ha valaki nem tudná (ahogy mi sem egészen tudtuk), hogyan kezelje a testi-szellemi sérültséget, annak gyorsan eloszlatják az összes aggodalmát a saját fogyatékosságukon felszabadultan nevető gyerekek.

Fél óráig bírták ki a buszon, hogy ne követeljenek zenét. A rituálészerű alkudozás bejáratott forgatókönyv szerint zajlott. Felmerült (persze konduktori részről) a Csík zenekar, a Queen, gyenge próbálkozásként még Máté Péter is, ám mindenki pontosan tudta, mi lesz a vége. A Pető Intézet partibuszának hivatalos indulója ugyanis a Bulibáró (a szöveget még az is tátogta, aki egyébként egyszerű szavakat is alig formáz), a menetrend szerint utána következő Mert a nézését… közben “a csípőjének a ringását” sornál a lányok felkapaszkodtak, amennyire tudtak, kisterpeszben kitámasztották alig működő lábukat és visítva riszáltak, miközben a tanárok könyörögtek, hogy ezt meg ne írjuk.

Sajnáljuk, Éva néni, muszáj volt!

Galambröptetés

Most pedig mindenki képzelje el, hogy néz ki, ahogy egy komoly motoros zavarokkal (szó szerint) küzdő tízéves elenged egy jól táplált tenyésztett galambot! Lelőjük a poént: pontosan úgy néz ki, ahogy elképzelitek. Szerencsére, ahogy említettük, szabad nevetni.

A galamb és a fényképező objektívje egyébként jól van, Topár Zsolt, a Magyar Fogyatékosok Lovassport Szövetségének elnöke rezignált hangon csak annyit mondott:

Hozok egy másikat.

Hozott is, kertai lovasfarmjuk galambházának legszebb fehér példányát. Szabi egy kicsit ügyesebb volt, mint Dia, a madár pályára állt.

Lovaglás

Nem tudja, mi az igazi öröm, aki még nem látta, milyen arccal ül fel a lóra egy súlyos kromoszóma-rendellenességgel született Lesch-Nyhan-szindrómás gyerek. Szerencsére meg tudjuk mutatni.

A családi vállalkozásként működő kertai Csengő lovasterápia-központ sérült gyerekekre specializálódott, az állatok türelmesek, a módszerek pedig naprakészek.

A legszebb mégis az volt, ahogy a sérült gyerekek és a lovak megtalálták egymást. Nem kellett nógatni senkit, ösztönösen érezték, hogy bízhatnak egymásban.

A tízből csak egy akadt, aki határozottan félt, hogy aztán a hazafele úton azt bizonygassa, hogy egyáltalán nem is félt. Nincs mese, vissza kell menni.

Köszönetnyilvánítás

Ez pedig Bea néni listája, “kicsit hosszú, bocsi”. Egyrészt így kerek a történet, másrészt segít elképzelni, mi munka megszervezni egy ilyen kirándulást. Tehát:

Sélley Péterné (iskolánk igazgatója), a VII-es csoport konduktorai és kísérői, Szénási Zoltán buszsofőr, Tégy a Gyerekekért Alapítvány, Péter Pál Panzió, a Veszprémi Önkormányzat részéről Kovács Zoltán, Stefanics Lajos és Lajosné (Bea szülei, kertiparti-felelősök), a Veszprémi Állatkert részéről Török László, Hettmann Ferenc és az Zoo Étterem személyzete, Csengő Lovasterápia és Lovasközpont, Somlai Károly és neje, Hegykapu Étterem.