A két nő 1988-ban találkozott először, Leibovitz készítette Sontag könyvéhez a fotókat. Leibovitz 39, Sontag 55 éves volt ekkor. “Az az ember volt, akivel nekem akkor találkoznom kellett” – vallja Leibovitz arról a nőről, akinek virtusa és kivételes tehetsége arra ösztönözte a fotóst, hogy a lehető legjobb legyen. Tisztelték egymásban az ambíciót, megnevettették egymást.
A nyilvánosság előtt sosem mutatkoztak úgy, mint egy pár, sőt nem is nevezték így magukat. “Az élettárs vagy a partner kifejezések nem szerepeltek a szótárunkban. Két ember voltunk, akik átsegítették egymást az életen. Talán a legközelebbi szó, ami leírja a kapcsolatunkat, az a barát” – nyilatkozta a fotós.
Bár kívülről sokak számára úgy tűnt, egymás tökéletes ellentétei, Leibovitz a zabolátlan szupersztár, Sontag pedig maga a művelt komolyság, a valóságban Sontag egy nagyon érzékeny, laza és sebezhető nő volt. “Mindenki azt gondolta róla, hogy erős, és kétségkívül az volt, de törékeny is egyszerre. Amikor először léptem be a lakásába, éreztem igazán, mennyire az. Kiszúrtam azokat a köveket és kagylókat, amiket gyűjtött” – mesélte Leibovitz.
Bár tizenöt évig éltek együtt, az író gyakran panaszkodott amiatt, hogy Leibovitz, bár világhírű fotós, csak ritkán készít képeket közös életükről. A sors iróniája, hogy Leibovitz akkor kezdte el fotózni Susant, amikor már csak két hete volt élni. Bár sokan támadták emiatt, könyvben is kiadta ezeket a fotókat, ahol többek között a már elhunyt Susan fotója is látható.
Leibovitz öt testvér mellett nőtt fel, édesapja a légierőnél szolgált, édesanyja háztartásbeli pedagógus volt. A fotós ezért beszél jellemzően hangosan, mert gyerekként megtanulta túlkiabálni a ricsajt. Középiskola után a San Francisco Art Institute fotográfia szakán tanult tovább. Még 20 éves sem volt, amikor elküldte a munkáit a Rolling Stone magazinnak; a művészeti vezető azonnal alkalmazta. Az elkövetkező tizenhárom évet itt töltötte, hogy úton legyen a világ legnagyobb zenekaraival. Az 1980-as évek elején azonban elérkezett az idő, hogy váltson, a Vanity Fair pedig eleget tudott fizetni ahhoz, hogy megnyerje.
Új munkahelye ismeretlen frusztrációkat hozott számára. A fotós ahhoz szokott, hogy egyedül dolgozzon, itt pedig egy egész stúdió és egy csapat várta tőle, hogy irányítsák. Bár okosan és finoman dolgozik, megesik, hogy elveszíti türelmét, és kiabál – például akkor, ha a stúdióasszisztens nem olvas a gondolataiban. Dühkitöréseit soha nem tagadta.
Sontag a a Berkeley-n kezdte egyetemi tanulmányait, majd filozófiát, irodalmat és teológiát tanult a Harvardon, Oxfordban és a Sorbonne-on. Mindössze tizenhét volt, amikor férjhez ment, nyolc évig élt házasságban és egy fia született. Szerelmi viszonyt férfiakkal és nőkkel egyaránt létesített.
Kapcsolatuk elején Sontag nem nagyon foglalkozott azzal, hogy Leibovizt gyermekekről álmodott. “Azt hiszem, csak magának akart. Nem hitte, hogy komolyan gondolom. Mindig azt mondta, hogy ‘Beszéljünk róla, ha biztos vagy benne!’ Aztán meghoztam magamnak a döntést, ő pedig nagyon támogató volt. Nagyon szerette Sarah-t.” Leibovitz 51 éves volt, amikor világra hozta a kislányt. Soha nem akart ennyi időt várni, de az idő egyszerűen elszaladt mellette, a munka mindig beszippantotta. Késői terhessége miatt sokan támadták.
Sarah és Annie 2008-ban
“Bár rengeteg tabut ledöntöttem, vannak dolgok, amikben nagyon konvencionális vagyok.” Például retteg attól, hogy egy nap a gyermekei majd gyűlölni fogják a “szokatlan” kezdet miatt, de reméli, hogy ezekben a viharos érzelmekben segíteni tudják egymást. Második terhessége alatt bele sem gondolt abba, hogy az in vitro megtermékenyítés miatt ikrei lehetnek.
Sontag kemoterápiás kezelésein Leibovitz mellette volt – és fotózta őt. Meg akarta mutatni, mit jelent a rák és a kurázsi. “Nem akart meghalni. Ellenállt. Élni akart. Újabb könyveket akart írni. Élete utolsó évében sokat harcolt, hihetetlen volt. Bátor volt. Pont emiatt voltam bizonytalan, hogy megjelentethetem-e a képeket. Életében soha nem tettem volna, de elment, és arra gondoltam, Susan mindig szerette a jó harcokat, éppen ezért biztos voltam benne, ő is azt akarná, hogy ezek a képek megjelenjenek” – nyilatkozta Leibovitz, akit mind a mai napig egyetlen dolog nagyon bánt, hogy nem volt Susan mellett, amikor örökre elaludt. Sontag és beteg édesapja floridai otthona között ingázott. Amikor magára hagyta, nagyon rosszul nézett ki, az utolsó kemoterápiás kezeléseit kapta, de Leibovitz ismerte már ezt az arcot. “Elköszöntem, megcsókoltam, és mondtam neki, szeretlek! És ő is azt mondta, hogy szeret” – emlékszik vissza Leibovitz. Aztán a floridai reptéren Sontag fia, David hívta, hogy baj van, édesanyja nagyon rossz állapotban van. Remélték, ha Leibovitz a reggeli géppel visszamegy, még nem lesz késő. Reggel aztán a repülőtéren hívták, hogy meghalt.
Sontag halála után Leibovitz elkezdte átnézni fotóikat, egy emlékkönyvet szeretett volna készíteni a családnak és a barátoknak. Miközben kutatott, olyan képek kerültek elő, amikre már nem is emlékezett. “Egy fotó jelentése megváltozik, ha főszereplője már nem él” – vallja Leibovitz, arra pedig, hogy miért nem fotózta gyakrabban Susant, a fotósnak érthető válasza van: “Minél jobban ismersz valakit, annál nehezebb fotózni. Tudom, hogy valahogy mindenki elképzeli magát kívülről, és azt hiszem, ha szeretsz valakit, akkor nem akarsz neki csalódást okozni.”
A Susan halálát követő hetekben Leibovitz édesapját, Samuelt is legyőzte a rák. A fotósnak nemcsak a halállal, de az élettel is farkasszemet kellett néznie. 2004-ben, Sontag halála után béranyától születtek ikrei, Susan és Samuelle.