“Úristen, csak a favellába ne!” – gondoltam, amikor először Rio de Janeiróba érkeztem, és a taxis figyelmeztetett: egy szegénynegyeden át vezet az út. Az a kép ötlött fel bennem, mint a legtöbb turistában: dílerek minden utcasarkon, fegyverrel rohangáló gyerekek. Európából nézve a brazil favellák világát nem értjük, nem ismerjük, ezért a működéséről sincsen fogalmunk.
Elég a hírekre gondolni a turistákról, akiket rossz környékre vezérelt a GPS, a helyi drogdílerek pedig brutálisan végeztek velük. Hasonló történetekből akad jó néhány, és még nem is beszéltünk a filmklasszikus Isten Városáról: olyan helyre ad betekintést, ahol már a rafkósabb ötévesek is pisztolyt pörgetnek, és senki nem éri meg a 25 éves kort. Isten Városába – ami a valóságban is létezik – lassan már a rendőrök sem merik betenni a lábukat. Pedig minden favella külön világ, és aligha találunk két egyformát. Már ha tudjuk, mi is a favella egyáltalán?
Egyrészt szegénynegyed, ami otthont ad a társadalom legalsó rétegeinek, és sokaknak utolsó mentsvár az utcára kerülés ellen. Másrészt csodálatos látványosság: a favellák nagy része épült a Riót tagoló hegyek oldalába, ahol vízszintesen és függőlegesen terjeszkednek. A teraszokról elképesztő panoráma tárul elénk, akárcsak a legdrágább luxushotelből. És habár nem egy favella áll felül minden társadalmi renden, ez nem csak a bűnözőknek kedvez: virágozhat itt a művészet, a turizmus és a civil aktivizmus is, és néha olyan, mintha egy vidám hippikommunába csöppentünk volna.
Vegyük Vidigalt, ahol a falakat graffitisek művészi igényű munkái borítják. Az utcán képtelen alkotásokba botlani, mint egy tésztaszűrőből és számítógépből épített dobszerkó. Éjjel-nappal állandó a zaj, és nem csak a latin zenék ritmusa dübörög: a kalapálás, fúrógépek hangja is áthallatszik, lakások épülnek egymás tetejére, természetesen illegálisan.
Ezek a betonkockák adnak otthont a favella népének, nekünk pedig kihívást jelentenek: el kell fogadnunk, hogy a házon belül is korlátlanul burjánzik a természet – majmokkal épp úgy találkozunk a terasz melletti fákon, mint ezerlábúval a zuhanyzóban.
Vidigalban végtelen lépcsősorok vezetnek a tetőre, a felkapaszkodás minden napos küzdelem. A járda többnyire kiépítetlen, így a száguldó motorok is csökkentik a komfortérzetet. Így jutunk el Larry hoszteljéhez is, aminek tetejéről káprázatos kilátás tárul az óceánra, a dzsungel az üvegfalakon át majdnem a szobákig hatol.
A kaliforniai világutazónak két évébe telt, hogy felújítsa az épületet – annyi munkát adva ezzel a helyieknek, hogy egész Vidigalban köztiszteletnek örvend. Van, aki levest főzni jár át hozzá rendszeresen néhány reálért, míg más a ház körüli fákat metszi meg.
Az ötvenes Larry napjai leginkább szörfözéssel telnek, esténként white russian-t kortyolgat az óceánra néző teraszon. A házba – vételárral együtt – annyi pénzt fektetett, mint egy budapesti garzon ára.
“Rengeteget számít a hozzáállás. Volt itt olyan amerikai is, aki csak a kilátás miatt költözött ide. Emeletes luxusvillát épített. Senkivel nem beszélt, nem állt szóba, fennhordta az orrát. Az emberek itt egyenesen kiutálták. Volt, hogy fényes nappal, egy Starbucks mellett próbálták elrabolni a motorját, fegyvert tartottak a fejéhez. Végül el kellett költöznie, a házát azóta is árulja” – meséli Larry.
Ezek után nem csoda, ha az itteni utcaképhez épp annyira hozzátartoznak a gépfegyverrel strázsáló rendőrök, mint a kiülős bárokban söröző öregek. A szomszédban a helyiek eközben félre se vonulnak, hogy felszippantsák a kokaint.
A dílerek és a rendőrök békésen léteznek egymás mellett: rég leosztották, melyik este ki felügyeli a tereket. Rió rendőrei jelenleg már 4 hónapja ingyen dolgoznak, a fizetésüket épp az állami korrupció miatt nem kapták meg – ezért jól jön nekik a drogárusok kenőpénze. A rendszer így jobbára működik, ez azonban nem jelenti, hogy heti egy-két alkalommal ne hasítana a fegyverek durrogása az éjszakába. Ezek általában levegőbe lőtt figyelmeztető lövések a gengsztereknek: Vidigalban utoljára 2014-ben halt meg ember leszámolás miatt.
Akadnak más veszélyek is. Ott van Marcelo, a séf története, aki korábban luxushotelben dolgozott, amíg áldozatul nem esett a leépítéseknek. Specialitása a japán étel, ami errefelé érthetetlenül népszerű: minden sarkon találunk egy sushi-bárt, a hatalmas sushi-tálakat házhoz szállító Marcelo pedig a favela közkedvelt alakja, aki Julie nevű kutyájával járja az utcákat. Idegeneket is gyakran beenged az otthonába – erre azonban csúnyán ráfázott, amikor két ismeretlen lányt invitált meg bulizni.
“Csak néhány pohárral ittam, de hamarosan úgy kiütött az alkohol, hogy másnap délután négyig aludtam tőle. Akkor jöttem rá, hogy a pénztárcám is eltűnt. Utólag már biztos vagyok benne, hogy a két lány valamit belekevert az italba” – mondja.
Ez alapján azt hihetnénk, Vidigal lakói között természetes a gyanakvás, ám ez tévedés. A szomszédok inkább olyanok, mint egy nagy család: házról házra járnak közösen főzni és vacsorázni, és gyakran segítik ki egymást, ha valakinek nem telik a villanyszámlára. Még a kocsmában és a boltban is könnyen adnak kölcsön, ha megszorulna valaki. A szabályok ebben azért szigorúbbak: ha valaki öt napon belül nem adja meg a tartozását, megkeresik és behajtják rajta.
Mi is könnyen beilleszkedtünk, hiába vagyunk látványosan “gringók”: már megszokták a turistákat, akik a hegytetőn tartott szamba-partik miatt is gyakori látogatók. A házakban lakók beinvitálnak magukhoz, az utcán játszó gyerekek pedig nem csak útba igazítanak, a bőröndünket is magukkal cipelik, és még a pár reálos borravalót sem fogadják el érte.
Larrynek is fontos, hogy meghálálja a helyiek jóindulatát: idővel szeretné, ha iskolát alakíthatna ki itt, ahol a gyerekek kézműves foglalkozáson vennének részt, sőt, számítógépes és üzleti ismereteket is magukra szedhetnének. Decemberben pedig Larry, az egykori lelkipásztor az, aki Mikulásnak öltözve csokit és cukrot oszt a környéken a legkisebbeknek. És habár bejárta a világot Kubától Kambodzsáig, az óceánra nyíló üvegablakokat nem tudja megunni.
“Amióta egy kicsit megtanultam portugálul, már mindenkivel szót értek. Ha bárhol eltévednél Vidigalban, elég megkérdezned: hol lakik a gringo? És bárki odavezet a házamhoz. A három felnőtt gyerekem Kaliforniában pedig irigykedik, milyen jó helyen lakik az apjuk.“