Portóról már időszámításunk előtt 300-ból találunk feljegyzéseket, sőt tárgyi emlékeket és romokat is. Jelentős kereskedővárosa, majd szellemi központja volt a Római Birodalomnak, ezen státuszát pedig a következő két évezredben magabiztosan megtartotta, és akkor itt álljunk is meg…
…ez ugyanis nem túl érdekes, vagyis de, érdekes, csak éppen keveseket érdekel, amiért persze nem kárhoztatok senkit ebben a harmincöt fokban. Különben is, képeket mutogatni és sztorizni vagyok itt, nem a Wikipédiát idézni.
Kétféle kérdést kaptunk az ismerőseinktől, amikor megtudták, hogy Portóba megyünk:
- Na, tök jó, fú, várjál, az Portugália, ugye?
- Jaj, vigyázzatok nagyon, mi tíz éve voltunk, tiszta szemét az egész és nappal sem nagyon mertünk az utcára menni, hol laktok majd?
Az elsőt megértem. Portóban nincs Louvre, Szent Márk tér, Károly híd és pisilő kisfiú. Ha valaki nagyon megerőlteti magát, akkor eszébe jutnak a három sarkonként felbukkanó nagyon régi katedrálisok, a háztetők és a szűk utcák – nagyjából ennyi. És ez jól van így.
Portóban ugyanis nem azt jelenti a történelmi múlt, amit egy Budapesthez hasonló több milliós falanszterben: hogy elkerítettek egy történelmi negyedet, ami annak rendje és módja szerint be is rendezkedett a turisták lehúzására, körülötte pedig nyüzsgő belváros, üzleti és iparnegyedek.
Portóban a múlt azt jelenti, hogy a város nagyjából Zuglónyi belterülete a középkorban és a kora újkorban épült, és némi közgépesítéstől eltekintve teljesen érintetlen. Nem a turistáknak őrizték meg: itt élnek a portóiak.
Apró, keskeny, de általában kétszintes lakásokban, az utcára teregetve, kiszámíthatatlanul kanyargó, soklépcsős sikátorokban, egymás arcában és hegyén-hátán, mindezzel láthatóan teljesen kibékülve.
Az egész város pont annyira vertikális, mint horizontális, ha végigmegyünk egy utcán, a tárva nyitott ablakok alatt kiabálós-hadonászós családi ebédeket, meccsnézést és veszekedést hallunk, egyszerre, szünet nélkül.
A koszról pedig annyit, hogy bár Porto valóban Nyugat-Európa Magdolna negyede volt öt-tíz éve, az egész város azóta szó szerint kitisztult és felkészült a fapados-hátizsákos turizmusra. Szerencsére anélkül, hogy butaturista-ellátó sétálóutca-rengeteggé változott volna.
Természetesen megvan a helyi Vörösmarty tér és a környező fast fashion boltokra és ezerszeresen túlárazott, lehúzós helyekre specializált utcák – a Rua de Santa Catarina konkrétan a helyi Váci utca -, ám ezeket egy kis odafigyeléssel elkerülhetjük.
Azért nem árt külön kiemelni a “legendás” Majestic Cafét, amely azzal vagánykodik, hogy ott húsz éve ott, egy kis asztalnál ülve dolgozott a Harry Potter vázlatain J. K. Rowling. Egyébként egy ránézésre is fárasztó hodály, amelynek ajtajában, a harmincöt fokban állva frakkos-csokornyakkendős pincér tessékeli be a turistákat, szóval be sem kellett mennünk, hogy tudjuk: béna hely.
Azt a hibát azonban elkövettük, hogy bementünk a Livraria Lello könyvesboltba, amely akkora turistacélpont, hogy egy külön irodában kell megvennünk a négy eurós belépőjegyet. (Igen, belépőjegyet. Egy könyvesboltba.) A bolt méretre és választékra teljesen átlagos, a lenyűgöző szecessziós térből pedig nem láttunk semmit a párától, az arcoktól, a szelfibotoktól és a lelki szemeink előtt felderengő Sartre-idézettől:
A pokol a többi ember.
Persze csak magunkat hibáztathattuk.
Szóval mi a helyzet Portóban, ami miatt neked is el kell menned oda, lehetőleg még idén?
Utcák
Rettenetesen közhelyes alcím, de nincs mit tenni: Porto szerelem első látásra, félig az utcák miatt.
Meg kell szoknunk, hogy hiába a kis légtávolság (bárhova mentünk, soha, de tényleg soha semmi nem volt másfél kilométernél messzebb), hiába látod a korlát, kőfal fölé pipiskedve, hova szeretnél eljutni, nem fog menni: minden egyes alkalommal zsákutca, félbevágott lépcső, áthatolhatatlan kőfal áll majd az utadba.
Porto labirintus, ahol eleinte idegesítő lesz eltévedni, ám egyrészt kárpótol a látvány, másrészt átáll a gondolkodásod. Zsákutca, rossz irány, és akkor mi van? Nem sietsz, nem?
Jézus!
Nem véletlenül emeltem ki a templomokat, a portugálok ugyanis nem viccelnek, ha vallásról, pontosabban az ahhoz kapcsolódó rítusokról és építményekről van szó.
A csomópontokon katedrálisokba, a nagyobb sarkokon templomokba, a kisebbeken meg kápolnákba és jézusos kegyhelyekbe futsz majd bele.
Hétvégénként pedig nagyjából három az egyhez eséllyel vágja el az utadat egy hatalmas körmenet, ilyenkor persze a boltok is zárva, ami persze nem baj. Semmi sem baj.
Arról nem is beszélve, hogy Magyarországtól eltérően ránézésre a vallási elöljárókkal is pont ugyanolyan szívesen meginnék egy sört, mint a parkban kártyázó bácsikkal.
Étel, ital, étel, ital
Ha Portóban vagy, eszel. Megúszni nem is tudnád: egymásba érnek az étkezések, fogyasztás közben történik az élet, úgyhogy legalább annyi időt töltesz majd asztalok előtt, mint összesen bárhol máshol, beleértve az ágyadat is.
Amikor megérkeztünk, a háziúr – természetesen kézzel-lábbal, rettenetes angolsággal – elmondta, hogy az utca végén jobbra szupermarket, balra étterem, a hűtőben sör és portói, “have good times in Porto”, neki most keresztelőre kell mennie, “adeus”.
Az ember nyilván okosnak hiszi magát, nem megy a sarki étterembe, snassz is, ki tudja, milyen, biztos a háziúr haverjai viszik, az évszázados elnyomás és vesztes háborúk diktálta kelet-európai gyanakvással áll ehhez is, aztán mégis muszáj beülni, a GPS meghülyül, a Foursquare összevissza listáz, “jó, mindegy, kit érdekel, csak együnk valamit”.
A történet vége: nyolc, az utca másik oldalán elkészített, csodás szardínia, egy kancsó bor, házikenyér, olivabogyó, saláta, krumpli és sajttorta. Majd a 20 eurós számla. (Álljon itt a hely neve: O Caseirinho.)
Egyél még itt: Miss D’Opo, ha divatos világpolgárnak szeretnéd érezni magad (a kajálás közben mellesleg zenélő dj-től még számot is kérhetsz, ha úgy érzed, elég jó az ízlésed a helyhez), és ne hagyjuk ki a Mercado do Bolhão piac éttermeit sem!
A piacon uralkodó mentalitásról sokat elmond, hogy a turisták érkezésére nem úgy reagáltak, hogy kirúgták az angolul nem tudó pultos néniket, hanem úgy, hogy összefotózták mobillal az egész menüt, összefűzték leporellóba és megszámoztak mindet, így elég mutogatni.
Tengerpartok
Találunk sziklásat, sódereset, szeles-hullámosat és nyugisat, ha pedig nem szeretnénk buszozni-gyalogolni, beállhatunk a suhancok közé és fürödhetünk a folyóban is.
Minden ingyenes, a vécé is, a part is, nincs kerítés, nem jön a munkásőrfejű overallos bácsi, hogy elhajtson.
Idő
Portóban – meg, gondolom, a mediterrán országokban általában – másképp telik az idő, mint itt, az ideges kelet-európaiak földjén, és most nem csak a délutáni intézményesített sziesztára gondolok.
Nem sietünk. Nem maradunk le semmiről. Portóban minden lassú, lassan jön a pincér, lassan csippantja a chorizót a pénztáros, a busz áll öt percet, mert a sofőr bevárja a haverját, hogy váltson vele pár szót, még a Duero folyó vize is lassan folyik, mintha ő diktálná a tempót, nyilván ő is diktálja.
Neked meg két választásod van: vagy felhúzod magad, és hülyét csinálsz magadból, vagy felveszed a ritmust és átadod magad a zen-buddhista flownak: nem sietünk, mindent megeszünk, megiszunk és megnézünk, amit meg kell ennünk, meg kell innunk és meg kell néznünk.
Minden jó úgy, ahogy van.
