Szia, lefotózlak! Állj meg, kérlek, és nézz rám. Ne pózolj, ne bohóckodj, csak nézz rám.
Félóránként mondtam ezt az első arcnak, aki szembejött a Szigeten. (Természetesen angolul.) Nem kerestem direkt az őrült partiarcokat, nem ragaszkodtam sem helyszínhez, sem nemhez, nemzetiséghez, életkorhoz, hagytam a véletlennek, hogy megmutassa, hogy itt aztán tényleg minden(ki) van. Legfeljebb a 35 milliméteres lencsémhez ragaszkodtam, amely hivatalosan alkalmatlan portrékészítésre (túl nagy a látószöge, kiemeli a perspektívát, meghúzza a vonásokat, furcsa lesz tőle az arc) – ezért imádom.
Mindenki benne volt. (Még akkor is, amikor reggel 8-ra visszamentem, hogy lefotózzam az utolsót.) A tizenhét emberből csak egyvalaki kérdezett vissza, hogy mi ez az egész, ő is őszinte kíváncsiságból. Tehát: íme egy este portrékban elmesélve.
15:00
15:30
16:00
16:30
17:00
17:30
18:00
18:30
19:00
19:30
20:00
20:30
21:00
21:30
22:00
22:30
08:00
