fotók: Getty Images
A japán történelem egyik legfontosabb forrása a sunga, vagyis azok a művészi tekercsek, nyomatok, fadúcok, festett tárgyak és szobrok, amelyek témája nem volt más, mint az erotika. Maga a szó annyit jelent, hogy tavaszt ábrázoló kép. A sunga készítésének központjai Tokió, Oszaka és Kiotó voltak.
Az első – gyakran nyers és durva – rajzok már a 13. században ismertek voltak, de népszerűségük a 18. században teljesedett ki igazán annak ellenére, hogy betiltásukra számtalan kísérletet tettek. A sunga nyomatok metszetekkel, több szín egymásra nyomásával készültek, és rangtól, gazdagságtól függetlenül, minden háztartásban ott lapultak ezek a tekercsek vagy könyve fűzött gyűjtemények. A kereszténységgel ellentétben a japán kultúrában a szexualitást nem mosták össze a bűn fogalmával.
A képek szereplői férjek és feleségek, vének és szamurájok, örömlányok és betolakodók, kutyák és macskák, akik a legkülönbözőbb helyszíneken, fürdőkben, kertekben, csónakban, bordélyokban merülnek el a szexualitásban. Megmutatják, hogyan érinti a hímvesszőt a nő, hogyan szexel férfi a férfival, hogyan veszíti el szüzességét a lány, hogyan maszturbálnak egymás előtt és hogyan elégítik ki egymást.
A nemi szervek precíz ábrázolása a sunga egyik jellegzetessége, az intim testrészre ugyanis úgy gondoltak, mint a vágy ás a szenvedély tükrére. Bár nemi szerveket igen, teljesen meztelen alakokat soha nem lát a néző, az öltözék ugyanis az, aminek segítségével azonosítani lehet a képek szereplőit.
A sunga nemcsak Japánban volt népszerű, a legnagyobb festőket is megihlette: Monet, Degas, Van Gogh, Toulouse-Lautrec és Klimt is tanulmányozta őket.
Bár a sunga mind a mai napig hatással van a művészetekre, hagyományosan előállított erotikus alkotásokat ma már csak nagyon kevesen készítenek, a fotózás térhódításával a sungakészítés korszaka lezárult.
