Minden létező módon megmutatta már a magyar média a hajléktalanokat, legalábbis, ami a nyomort és a kiszolgáltatottságot illeti. Néha empatikusan, a legtöbbször azonban csak a sztereotípiákat erősítve. A történet kevésbé látványos, nehezebben mutogatható része viszont (éppen ezért) rendre kimarad: a visszailleszkedés, a láthatatlan küzdelmekkel, buktatókkal teli út a munkába, lakásba, normális életbe.
Kevés a happy end, és ez nem feltétlenül az ő hibájuk: lehetőség alig. Mindenki ismeri a türelmetlenebb honfitársaink által rendszeresen sziszegett mondatot:
Nem igaz, hogy nem képes elmenni dolgozni.
A helyzet azonban az, hogy egy hajléktalan – főleg egy ténylegesen fedél nélkül élő – számára igazi munkát találni és – főleg – azt meg is tartani szinte lehetetlen.
Van azért egy-két értelmes kezdeményezés. Az egyik ilyen a Magyar Vöröskereszt budapesti szervezetének (semmitmondó nevű, de annál fontosabb) Szolgáltatóháza. Ide fogadják be a hajléktalanokat, a hátrányos helyzetűeket, a megváltozott munkaképességűeket vagy bárkit, aki egyszerűen csak dolgozni akar, de nem talál munkát.
Buncsik Ildikó, a Vöröskereszt budapesti szervezetének igazgatója elárulja: nem kell hajléktalanigazolvány, kereseti kimutatás, csak elszántság. Az, hogy akarjon dolgozni. Ha ez megvan, igyekeznek megoldani az élete többi részét: a lakhatást, a testi-lelki problémákat és persze a további munkaviszonyt. A cél nem az, hogy itt maradjanak, hanem, hogy összeszedjék magukat és még jobb lehetőséget találjanak.
A ház vállalkozásként működik, azaz fel lehet bérelni a legkülönbözőbb, szakképesítést nem vagy csak itt-ott igénylő munkákra, viszonylag olcsón. A cél, hogy az őket foglalkoztató cégek is menőnek érezhessék magukat, mert elmondhatják: a Vöröskereszt Szolgáltatóházával újíttatták fel, amit fel kellett újítani, azaz tettek is valamit a társadalomért. Ha beindul a projekt, és sorban állnak a megrendelők, bővülhet a létszám, azaz állandó lehetőség lesz ez bárkinek, aki a peremre csúszott.
Motiválni őket néha nehéz. Az ilyen munkával többet lehet keresni ugyan, mint a minimálbér vagy az ilyen-olyan segélyek, mégis sokan vannak, akik inkább visszacsúsznak, úgy érzik, nem éri meg, vagy nincs értelme. A Szolgáltatóház pedig, hiába vállalt el egy határidős munkát, nem tud mit tenni, ha az egyik melós bejelenti: holnap nem jön.
Az Arany János utca egyik volt garázsát kávézóvá építő három munkás viszont jön: falat bont, sittel, téglákat pakol. A fotókhoz büszkén pózolnak, beszélni viszont nem szeretnének, inkább megtartanák maguknak a történetüket. Van, akinek a sajtóval volt már rossz tapasztalata, nem tudom hibáztatni. Különben is: fontosabb dolguk van.
Rájuk figyel István, a Szolgáltatóház menedzsere – nem munkavezető vagy felügyelő ő, hanem pótapa és -báty, a kilyukadt cipőktől az iskolai ügyeken át (mert van egy szakiskolásuk is) mindenben segít, például miatta nemcsak egy munkahely ez.
Most egy többé-kevésbé belsős munkát kaptak ők négyen: az országos Vöröskereszt székháza mellett, egy volt garázsból kávézó épül, nem is akármilyen. Egyelőre persze még semmi sem látszik, de a terv az, hogy a decemberben megnyitó Emphaty Café sokkal több legyen, mint az Arany János utca és környéke hipszterkávézóinak egyike.
A tér viszonylag nagy, de nem ettől lesz különleges az Empathy. Letisztult lesz, téglás-fás-növényes, a falakon képek – ettől sem. Aki itt fogyaszt, a Vöröskereszt társadalmi ügyeit támogatja – ettől sem, vagyis nem ettől igazán.
Hanem az egy hosszú, nagy asztaltól lesz különleges, ahova a vendégek „kénytelenek” majd ülni. Egymás mellé, egymással szemben, egymás szemébe nézve, érintkezve, úgy, hogy ne tudják behozni címkéiket, előítéleteiket.
A Vöröskereszt kávézójának nincs célcsoportja. Sőt: kifejezetten az a cél, hogy a legkülönbözőbb háttérből érkezzenek ide a hajléktalantól a cégvezetőig, a menekülttől a startupvállalkozóig. Ha minden jól megy – és összegyűlik elég támogatás –, decembertől egy kicsit menőbb hely lesz Budapest.