Soproni születésű vagyok, így az Északi-középhegységet nagyon sokáig csak a földrajzi atlaszomból ismertem, ám amióta tudom, hogy az én lelkemnek a hegyekben és az erdőkben igazán jó, nyakamba vettem az ország ismert és ismeretlen dombjait és hegyvonulatait, hogy magam mögött hagyjam a térerőt és a világhálót, és engedjem, hogy elnyeljen a csend, a béke és a még érintetlen természet. Legutóbb a Mátra egy parányi településén, a Heves megyei Fallóskúton ért utol az ősz.
A fővárostól alig másfél órára, a Mátra fennsíkján, Galyatetőtől egy karnyújtásnyira található Fallóskút – Mátraszentimre része –, amelyet az ország legmagasabban fekvő településeként tartanak számon. Amikor barátaimmal a szállásunkra megérkezem, nem tudok betelni azzal a csenddel, ami fogad: üres házak, nesztelen erdő és állatok – nincs más, csak nyugalom és lüktető béke, mintha a Jóisten itt teljesen letekerte volna a hangerőt. Mivel se térerő, se wifi, attól sem kell tartanom, hogy ezt a tökéletes állapotot atomjaira zúzza telefonom ormótlan csengőhangja.
De nemcsak a csönd döbbenetes, az ősz itt olyan ecsetvonásokkal rajzolja át a Mátrát, hogy azt sem tudom, melyik részleten időzzön a szemem. A kifestőbe illő képkockákat az ősz millió tónusa, a színes házikók, a még színesebb kerítések és az ég folyamatosan változó kékje adja, és megint csak nem tudom nem megkérdezni magamtól: tulajdonképpen miért élek én a szürke fővárosban?
Egy helyi bácsitól megtudom, a néhai szlovák településen valamikor sokan laktak, a fiatalok azonban inkább a városokba költöztek, a falucska szépen lassan kihalt, mára inkább csak vadászokkal telik meg Fallóskút, Magyarországon ugyanis egyedül itt van muflon; de rendszeresen jönnek ide túrázók, zarándokok és hívők is, hogy felkeressék az ország egyik leghíresebb búcsújáró helyét, a Mária-kápolnát.
Fallóskúton olyan érzésem van, mintha kicsit lassabban telne az idő, észreveszem magamon, hogy lelassulok, mélyebbeket lélegzem, kiegyenesedem, és gond nélkül a szálláson felejtem a mobilom. Úgy telnek itt a napok, hogy nem szurkál belülről a vágy, hogy netezzek, chateljek, telefonáljak.
Újra rájövök, a városi élet mennyire kilúgozza belőlem a részletek iránti fogékonyságot és érzékenységet, itt azonban nem lehet nem észrevenni a gigantikus gombákat, az ember alkotta színes kis tákolmányokat, a fák törzsébe vésett szerelmes üzeneteket, a piros ezer árnyalatában pompázó bogyókat, a moha zöldjét, a köd varázsát, az itt-ott elhelyezett művirágokat és az emberek arcát, amely kedves és mosolyog – hangsúlyozom: kedves és mosolyog!
Kicsit újra a szülőfalumban érzem magam, ahol az emberek köszönnek egymásnak, váltanak egy-két jó szót, megmutogatják egymásnak a frissen szedett gombát, egymásba karolva menetelnek a kápolnához, gyertyát gyújtanak, csodatevő vízzel töltik meg flakonjaikat, imádkoznak, elmélyülnek, és örülnek egymásnak.
Ez a hely az összes érzékszervemet megtornáztatja, nemcsak a szememnek ajándék ez a hely, de ha fülemet is hegyeznem kell: a szarvasbőgés, a lehullott levelek tánca, a kopogó eső, az egymásnak hajló fák rezgése felér egy meditációs hanganyaggal, amely egészen mélyre repít.
A Béke királynője-templom
Fallóskúton valójában nem történik az emberrel semmi, nincsenek extra programok, szenzációs látnivalók, de talán pont ez a lényeg itt: hogy az ember magára marad a tiszta természetben, amitől újra egyszerűen csak jól érzi magát.
