Fotó

Árad az erotika a szocialista gumimatrac-fotókról

Avagy így lett matrac- és pótágynagyhatalom Magyarország. És még a szexualitást sem hagytuk meg a hanyatló nyugat ópiumának! Gyártörténet és fülledt képek.

Neményi Márton

Nyári fotók után böngésztünk mindenféle tét nélkül, amikor ráakadtunk egy teljes reklámfotó-katalógusra a csodálatos Fortepan több tízezres fotóadatbázisában. Nem holmi szocialista érában elvárható fogyasztási cikket reklámoznak ezek a fotók, nem is ruhát vagy fürdőruhát, hanem valami sokkal menőbbet:

Gumimatracokat!

Méghozzá a hatvanas-hetvenes évek fordulóján divatos modelleket, ekkoriban ugyanis volt gumimatrac-divat. Méghozzá pezsgő és életvidám.

A húsznál is több, a kor mércéje szerint profi, mégis bájosan furcsa, itt-ott egyenesen bizarr képek a Palma gumigyár kollekcióját népszerűsítették, ami nem meglepő: ez volt az ország egyetlen gumimatracüzeme. Bár rövid ideig volt ez a neve, a második világháború idején felfutott gyár története egyszerre izgalmas és tipikus.

A füstölgő gumifeldolgozó nem a város szélén, hanem a közepén állt, Ferencvárosban, ami akkoriban egyszerre volt ipari és lakóövezet. A Ruggyantagyár (így hívták) bányászati ékszíjakra, ipari tömlőkre, szigetelésekre specializálódott, ezekhez zárkóztak fel évről évre a lakossági cikkek: kerékgumik, játékok vagy az üzem első lakossági sikerterméke, a Palma fantázianevű cipősarok. Annyira ismert lett, hogy maga a gyár is megkapta a nevét, miután ’63-ban beolvadt (bocsánat) az Országos Gumiipari Vállalatba. Utóbbit ’73-ban Taurusra keresztelték át, de a lakossági termékeket, így a gumimatracokat is mindenki Palmaként ismerte.

A gyár standja a városligeti vásáron. Forrás: Fortepan

Tehát ekkor, a hatvanas évek második felében vált Magyarország gumimatrac-nagyhatalommá. Szó szerint: nem csak a keleti blokkban, hanem az egész világon forgalmazták őket. Főleg nők készítették a matracokat: fizikailag könnyű, de aprólékos és monoton munka volt ez a gyártósor mellett, mai szemmel szexista szóhasználattal élve igazi női meló.

Időközben azonban a technológia gyorsabban fejlődött, mint ahogy a gyár lépést tudott volna tartani, az alapanyagok ára felszökött, a nyolcvanas években pedig már repedezett a szocialista gazdaság: érezni lehetett, hogy itt a vég. A Taurus még pár hónapot vegetált a rendszerváltás után, aztán kimúlt. Az épületet 2005-ben bontották le.

Elkalandoztunk. Szóval: Palma gumimatrac. Ez volt A Magyar Gumimatrac, itthon természetesen konkurenciája sem volt, ami viszont csodálatos, hogy külföldön sem sok: egy ponton az egész világon (igen, még a kapitalistán is)

minden harmadik gumimatrac Palma-matrac volt.

Valahol érthető: egy nemzet sem emelte olyan művészi szintre a gumimatrac-tervezést, mint a magyar. Mintha itt élték volna ki a szakik a langyosodó diktatúra összes frusztrációját. Gyártottak mosóteknő alakú matracot, gumikagylót, ami úszó fotelként funkcionált, gumikajakot és -kenut és persze a jól ismert, szövetfelülettel és pszichedelikus mintával borított, néhol a mai napig (például Zimmer frei-pótágyként) használt klasszikus gumimatracot.

Az első években kifejezetten rossz minőségűek voltak, panaszkodtak is a vevők, ez szinte példátlan jelenség volt évtizedekkel az első vásárlók könyve megjelenése előtt. Aztán összeszedték magukat a gyárban és világelsők lettek a Palma- és Taurus-matracok. Aki elmúlt harminc, az szó szerint a saját bőrén érezte, miért voltak olyan keresettek: vaskosak, strapabírók voltak, és ahhoz képest, hogy nagyon ritkán durrantak ki, egészen könnyen kezelhetőek. Sőt, biciklibelső tapasszal javítani is lehetett őket, ha esetleg (kihangsúlyozzuk még egyszer, hogy ha) esetleg kilyukadtak.

Az alant látható fotókon már a világhírű modelleket látjuk. Mármint a matracokat, a nők inkább “csak” hazánkban ismert modellek voltak. Ezzel együtt is minden rajta van, ami ma is (illetve: megint) trendi a reklámfotóban: testpozitív üzenet, normális alkatú, vagy enyhén plus size, vidám, szerelmes, vagy éppen femme fatale-arcú nők, és az őrájuk rendíthetetlenül hajtó férfiak. Különösen bizarr a félreérthető pózban, a fényképezőnek hátul ülő, nőt néző férfi, illetve a szalmakazal tetejéről lesifotózó élveteg arcú úr.

Amilyen jellegzetesek a képek, olyan rejtélyesek is: még a keletkezési évük sem biztos (a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény szerint ’72-esek, a Fortepan szerint ’69-esek), készítőiről sem tudni semmit, legfeljebb a népszerű modellek ismerhetők fel, mint Pataki Ági. Még azt sem tudni, hova kerültek: közterületre, magazinokba biztosan nem, valószínűleg külföldön, például kiállítások installációiként vagánykodtunk velük. Teljes joggal.

És most: a képek! Megpróbáltunk ugyan szelektálni, de nem sikerült, annyira menő mind. Az internet pedig nem fogy el, úgyhogy tessék, íme a teljes kollekció!