Ne azt fotózd, amit látsz, hanem azt, amit meg akarsz mutatni

Az ember, ha fényképezőt vesz a kezébe, nagyon kevés kivételtől eltekintve azért teszi ezt, hogy megörökítse azt, ami őt érdekli: azt, akit szeret, ami hirtelen megtetszett neki, vagy amit el szeretne rakni emlékbe.

Az, hogy az ember fényképezőt vesz a kezébe, nagyon kevés kivételtől eltekintve azt jelenti: előveszi a mobilját és bekapcsolja a kameráját. Mióta gigabyte-okban mérjük a mobilok háttértárát, a készülék pedig szinte észrevétlenül ment mindent a felhőbe is, gyakorlatilag korlát nélkül fotózhatunk. Nem kell figyelnünk arra, mennyi képet készíthetünk, nem kell válogatni, katalogizálni, tematikus vagy egyéb sorozatokba rendeznünk: ott lapul az utóbbi évek összes képe a zsebünkben. Ez a szabadság persze csodálatos, de van árnyoldala is: ezernyi kép kerül elénk nap mint nap és mi is ezernyit készítünk hónapról hónapra, a hatalmas dömpingben pedig sokszor elveszik a fotográfia ereje. Az az erő, amit száz-százötven éve egy új művészeti ág megszületéseként ünnepeltek.

Fotó: Neményi Márton

Vannak páran, akik túllépnek azon, hogy szimplán megörökítsék, ami eléjük kerül; akik nem csak maguknak szeretnék eltenni emlékbe a képeket, hanem megosztanák azokat másokkal. Akár idegenekkel is, abban a reményben, hogy nekik is képes mondani valamit a fotó, úgy is, hogy nem ismerik egymást. Kísérleteznek a színekkel, a kompozícióval, az expozícióval, a témákkal, kipróbálják magukat különböző műfajokban; belőlük lesznek az amatőr, majd – talán, ha kitartóak és elszántak – a profi fotósok.

Vannak aztán azok, akiknek még ez is kevés. Akik nem egyszerűen megmutatni akarják, ami szerintük szép, hanem megragadni, egy-egy századmásodpercbe sűríteni magát az életet: azt, ahogy történik, spontán, nyersen, az összes esetlegességével, csúnyaságával és persze szépségével. Belőlük lesznek a dokumentarista fotósok.

A dokumentarista fotó könnyű műfajnak tűnhet: az ember egyszerűen odamegy, a keze ügyében tartja a gépét (amely lehet ötkilós tükörreflexes apparátus, vagy egy apró mobil is, 2020-ban mindkettő bőven alkalmas a feladatra) és, ha történik valami: lő. A helyzet azonban az, hogy a fotográfia ezen „történetmesélős” ága a legnehezebb: úgy fotózni, hogy a képekkel elmeséljük magukat az eseményeket és visszaadjuk a helyzetek feszültségét, vagy éppen békéjét, hangulatát és bemutassuk a szereplőket, rengeteg türelmet, felkészültséget és érzékenységet igényel. Hát még az, hogy a mi szűrőnkön, a saját stílusunkban tegyük mindezt, nem csak azt bemutatva, ami történik, hanem azt is, ami ebből minket érdekel.

Fotó: Neményi Márton

Nem véletlen, hogy a legtöbb fotós verseny a hagyományos kategóriákon túl – tájképek, portrék, utazás, természet – nem hirdet dokumentarista, „történetmesélős” kihívást. Ehhez képest üdítő a Huawei NEXT-IMAGE nevű pályázata, amelyben a hat kategória egyike a Storyteller. Ide képsorozatokat várnak ugyan, amelyek elmesélnek egy-egy történetet, de még így is, hogy nem egy-egy képbe kell belesűríteni az eseményeket, hanem módunk van kibontani azt, alighanem ez a verseny legnehezebb feladata is. Az alábbiakban szeretnénk adni pár tippet ahhoz, hogy ezt a nemes feladatot minél magabiztosabban és felkészültebben teljesíthessétek. Nem gyakorlati trükkök és fogások ezek, inkább a mentalitást és az elméletet szeretnénk átadni. Ha kicsit homályosan fogalmazunk, az éppen azért van, mert a kihívás ezerféleképpen megragadható – és egyébként is, ahány fotós, annyi stílus.

Nincs semmi, csak a fény

A fejlett (a Huawei több készülékével például mesterséges intelligenciával erősített) téma- és tárgyfelismerés ellenére nem szabad elfelejtenünk: a fényképező nem tárgyakat, élőlényeket, témákat rögzít, hanem a belőlük érkező fényt. A gép számára nincs más, csak a fény; éppen ezért, ha szintet szeretnénk lépni fotósként, meg kell tanulnunk bánni és dolgozni a fénnyel, illetve – ha dokumentarista fotósok szeretnénk lenni – gazdálkodni belőle. Tudnunk kell, mi a teendő, ha hátulról érkezik, vagy, ha csak a kép egy kis részét világítja meg, ha túl kevés van belőle, ha szórt, ha éles, ha több irányból, esetleg – hogy még nehezbb legyen – több színnel érkezik. Ahány jelenet, annyi fény, és bizony sokszor felül kell bírálnunk a telefonunk automatikus fénymérését, hogy a megfelelő eredményt kapjuk.

Fotó: Neményi Márton

Szerencsére erre egy-két mozdulattal lehetőségünk van, ráadásul a mobilos fotózás egyik hatalmas előnyei, hogy pontosan azt kapjuk, amit előtte a kijelzőn látunk, tehát van lehetőségünk előzetesen tervezni.

Ne azt fotózd, amit látsz, hanem azt, amit meg akarsz mutatni

Tudjuk, talányos mondat, de komolyan gondoljuk. Sokan ugyanis, ha egy izgalmas helyzetben fotóznak, utólag jönnek rá, hogy a képeik bizony unalmasak lettek. Például azért, mert egyszerűen az arcuk elé emelték a mobilt és azt fotózták, amit ők is láttak. Nem komponáltak, nem játszottak tudatosan a látószöggel, az expozícióval, a fényekkel. Csak egy példa: ha tömegrendezvényen (fesztiválon, felvonuláson) vagy és fotózod, amit látsz, hátakat és tarkókat kapsz. Ha előre mész és szembe fordulsz a tömeggel, esetleg a fejed fölé emeled a telefont, hogy érzékeltesd, mennyien gyűltek össze: máris megmutattad, hol voltál és mi történt.

Fotó: Neményi Márton

Tanácsunk tehát egyszerű: mindig kérdezd meg magadtól, mielőtt lősz, hogy miért is fotózol éppen, és hogy az előtted zajló eseményekből mi érdekel téged. Eleinte nehéz lesz válaszolni, aztán egyre rutinosabb, magabiztosabb leszel, végül pedig gondolkodnod sem kell, érezni fogod, mire érdemes figyelni.

Az utca a színházad, a járókelők a színészeid

A dokumentarista fotográfia legvitatottabb, sok fotóművész által megvetett (szerintünk: a legszebb és a legnehezebb) műfaja az utcafotó. Az utcafotó, vagy itthon is elterjedt külföldi nevén: street photography nem az, ami az utcán készül, hanem az, ami

Ezek a jelenetek lehetnek abszurdak, ijesztőek, viccesek vagy éppen statikusak, a lényeg, hogy összeálljon a szemünk előtt egy spontán jelenet, amely többet mond el, mint a fotón látható képi elemek (szereplők, tárgyak és persze maguk az utcák) összessége. Valami olyat, amely szavakkal talán ki sem fejezhető, mégis azonnal megértjük, mit kell tudni az adott helyről és hogy érezte magát ott a fotós. (Innen az elcsépelt kifejezés: egy fotó többet mond ezer szónál.)

Fotó: Neményi Márton

Erre a nagyon nehéz alműfajra a Huawei NEXT-IMAGE Awards vonatkozó kategóriájában is találtok nagyszerű példákat.

Várj – de ne akármeddig

Erről kevés szó esik, pedig talán ez az egyik legfontosabb, amit egy fotográfus elsajátíthat: a türelem. Nem divatos tulajdonság, mégis csak ajánlani tudjuk. A jó fotós ugyanis nem attól jó, hogy az ölébe a téma és a kompozíció. Attól jó, hogy tudja, hova érdemes menni, és érzi, meddig kell várni. Néha órákba is telik, mire összeáll a szemünk előtt az a kép, amit „elkattintva” rögtön érezzük: igen, megvan, ezért érdemes volt! Fantasztikus érzés, de nem adja magát könnyen.

Fotó: Neményi Márton

A világ egyik leghíresebb (dokumentarista) fotósa, Henri Cartier-Bresson ezt hívta úgy: decisive moment, azaz a döntő pillanat. Amikor megvan a hely, megvan a látószög, a kompozíció, a fények – a fotósnak már „csak” meg kell várnia, hogy kibontakozzon előtte a jelenet, amellyel elmesélheti az utca, a sarok, a tér és persze az ott éppen áthaladó (álló, ülő, fekvő) emberek történetét. Ez persze kétélű fegyver: sokan abba a hibába esnek, hogy azt hiszik, minden a várakozáson múlik, éppen ezért bármennyi időt képesek eltölteni egy-egy utcasarkon, majd csalódottan, kép nélkül távoznak. Ne felejtsétek: a várakozás nem minden. Van, hogy tovább kell állni, van, hogy érdemesebb a város más pontjait is felfedezni.

Nézd a mestereket, de ne hagyd, hogy elöntsön a kishitűség

Sokan úgy vágnak bele a fotózásba (vagy bármibe, amit lelkesen tanulni kezdenek), hogy azonnali eredményeket, rajongótábort, megosztásokat, lájkokat várnak. Nem kárhoztatjuk őket: ma mindenki tuti módszereket, gyors sikert, előrejutást (és meggazdagodást) ígér. Ám jobb, ha tudjátok: a fotográfiában nincs gyors siker. Sok-sok tanulás, alázat és türelem kell, mire érezni kezdjük, hogy fejlődünk. Még ekkor sem könnyű: ha végignézzük példaképeink, a nagy elődök életművét, könnyen az az érzésünk támadhat (és támad is, gyakran minden nap), hogy mi ehhez kevesek vagyunk, erre a szintre sosem juthatunk el.

Fotó: Neményi Márton

Nem szabad elfelejtenetek azonban, hogy ez a sok-sok album, füzet, retrospektív és tematikus válogatás: életmű. Azaz gondosan válogatott, sorrendbe helyezett és átkötő szövegekkel ellátott kivonat, amely egy-egy szerző legjobb képeit vonultatja fel. Általában évtizedek munkáit. Igazságtalan vagy tehát magaddal, ha egy-két év (hát még, ha pár hónap) után hozzájuk méred magad. Ez bizony tévút, amellyel semmi mást nem érsz el, mint hogy átengeded az irányítást a kishitűségnek. Gyakorolj, tanulj, hagyj magadnak időt, hogy kibontakozzon a saját stílusod. Ehhez évek kellenek, ezt nem tudod megspórolni – de éppen ez a szép benne.

Végül pedig: mérettesd meg magad! Irány a Huawei NEXT-IMAGE Awards fotós kihívás!

nlc.fotográfia

• Az asztrofizikus, akinek az egész város elfért a mellényzsebében
• „Nem bolondulok meg, ha eláztatják a konyhát” – a fotózás a legjobb terápia karantén idején
• Elfuserált képpel kezdődött a magyar fotó története