Már a kisfiam megszületése előtt eldöntöttem, hogy ki fogom próbálni a babakocsis futást, hiszen ez egy remek módja annak, hogy sport közben is együtt lehessek a babámmal. Emiatt direkt olyan babakocsit vásároltunk, ami háromkerekű, van „lengéscsillapítója”, strapabíró és könnyű. Vannak kifejezetten futásra tervezett babakocsik is, de mi ilyet nem találtunk, csak horribilis összegért, így egy sportbabakocsit szereztünk be végül – ami jól szuperál.
Kisfiam, Milcsi első futására 5 hetes korában került sor a Margitszigeten, kb. 2 kilométert döcögtem vele az aszfalton. Mivel elaludt, úgy gondoltam, nem utálja, és nem teszek vele rosszat neki. Első gyermekes anyaként azért volt bennem félsz, hogy szétrázom-e, kényelmes-e neki, jól érzi-e magát. De csemetém nem tiltakozott, amikor futómozgásra váltottam a sétáról, úgyhogy elkezdtem vele futni. Így összekötöm a kellemest a hasznossal: a gyerek levegőn van, minél korábban megtapasztalja a mozgás örömét (bár egyelőre ez még csak nekem öröm), én sportolok, együtt vagyunk, nem kell senkit kerítenem, aki vigyáz rá, míg én elvagyok a hóbortommal.
A babakocsis futást azért tanulni kell. Figyelni kell az útra, döccenőkre, kátyúkra, hogy ne toljam bele a kocsit. A karmunka egykezessé válik, hiszen a másik kézzel fogom és irányítom a kocsit – bele lehet jönni. A tempó természetesen lassabb, mint ha egyedül futnék, ellenben plusz súlyt tolok magam előtt, nálunk ez most 20 kiló a kocsi és Milcsi súlyának összegeként – ez jól erősít, és utána rendkívül gyorsnak érzem magam, ha kocsi nélkül futok. Viszont a babakocsira lehet pakolni, tehát van hely frissítőnek és egyéb kellékeknek.
Milcsi a legtöbb esetben hamar álomba szenderül, ha közösen futunk – ennek persze az is az oka, hogy úgy időzítem a közös edzést, hogy álmos legyen. De tavaly nyáron, amikor nagyon sokszor futottam vele késő délután, mikor már nem volt hőség, előfordult, hogy sírdogált – akkor megálltam, megnyugtattam, megszeretgettem, megitattam, és mentünk tovább. Olyan is volt persze, hogy örömmel sikoltozott, a többi futó pedig vigyorogva csodálta a babát, aki egy babakocsiban száguldozik. És nem is keveset száguldozott: tavaly májustól december végéig kb. 500 kilométert – és a nagy részét simán átaludta.
Akik futnak, remekül tolerálják a babakocsis futást, és elismerően tekintenek a sportoló baba-mama párosra – sorra kaptam én is a mosolyokat, hajrákat, „ez igen”-eket a futótársaktól a Margitszigeten, ha épp ott edzettem. Ám ha például a rakparton kocogtam fel-alá, a gyalogosok, főleg az idősebbek már nem nézték ilyen jó szemmel, hogy a babámmal mozgok. Csúnyán néztek, és sokan beszóltak, hogy jaj szegény kisbaba, ez biztos rossz neki. Egy ideig magamra vettem, és nagyon rosszul éreztem magam, aztán egyszer betelt a pohár, és úgy döntöttem, nem foglalkozom senki véleményével. Sportolni akarok, és a gyerekemmel lenni, és ezt így tudjuk megoldani. Ami rossz, a baba úgyis jelzi.
Bátran ajánlom minden anyukának a babakocsis futást. Az anya és a baba adott, kell egy jó babakocsi, meg egy kis elszántság, és máris neki lehet vágni, aztán begyűjteni az elismerő pillantásokat!
