A 21,097 kilométeres távot, ha jól számolom, most teljesítettem 9. alkalommal versenykörülmények között, edzésen azonban ennél jóval többször futottam már. Az elsőt 2008 novemberében, az utolsót pedig 2012 novemberében. Ám most fordult velem elő életemben először, hogy mindenféle időelvárás, teljesítménykényszer és miegymás nélkül álltam oda egy verseny rajtjához. Itt most az volt a célom, hogy jól érezzem magam, futóbarátokkal, ismerősökkel találkozzam, élvezzem a futást, ne görcsöljek, ne teperjek, végig mosolyogjak, megköszönjem az útvonalon a drukkerek biztatását – és hogy még véletlenül se sérüljek meg. Az ok, hogy így döntöttem, egy másik futóverseny, aminek tavaly szeptember óta mindent alárendeltem, egy 12 órás ultraverseny. Teljesen más kategória, mint a félmaraton, máshogy is kell futni, és igen, fájni is fog egy idő után. Épp ezért terveztem most egy bulifutást – ezzel persze nem ledegradálva a távot, és azokat a futótársakat sem, akik összeszorított foggal küzdenek egy jobb időeredményért, vagy életük első félmaratonját futják.
A verseny előtt lépten-nyomon ismerősökbe botlottam, mindenkivel váltottam pár szót, mindenkivel kölcsönösen örültünk egymásnak és a jó időnek. Végül úgy alakult, hogy egy ismerős házaspárral együtt álltunk be a rajtba, ahol a lány most futotta az első félmaratonját – korábban mondtam neki, hogy szívesen futok vele, hogy segítsek neki, és valóban csatlakoztam is hozzá.
Majdnem négyezren álltunk be a rajtba, hogy nekiveselkedjünk a távnak. Amikor eldördült a rajtpisztoly, a tömeg egy emberként lódult meg. Ilyenkor a közös adrenalin, a lelkesedés nagyon viszi előre az embert, és ha nem vigyáz, könnyen elfuthatja az elejét, a túl gyors tempó pedig könnyen megbosszulhatja magát. Az első 4 kilométert a Margitszigeten futottuk, majd irány Buda. A nap egyre magasabbra kúszott és erősebben sütött, árnyék nem sok volt, de ez nem zavart a futásban. Figyeltem a szurkolókat, integettem az ismerősöknek, vigyorogtam – és eközben próbáltam visszafogni magam, mert a lendület vitt volna, de tudtam, hogy most nem szabad mennem. Szépen haladtunk, a Lánchídon átkeltünk Pestre, majd a hosszú oda-vissza rakparti szakasz jött. Sokan utálják a hosszú egyeneseket, nekem viszont nincs gondom velük, főleg akkor nincs, amikor a mezőny szembefut egymással – ilyenkor lehet pacsizni, kiabálni futás közben az ismerősöknek. A Parlament megkerülése után „hazai pályára” érkeztem, hiszen sokat futok a Margit híd környékén a rakparton babakocsival. És azért is vártam ezt a szakaszt, mert tudtam, hogy a férjem és a kisfiam valahol már várnak és szurkolnak – ehhez azonban még futni kellett egy kicsit. A Jászai Mari térnél, a hídhoz vezető felhajtónál vártak, már messziről láttam őket, úgyhogy előrefutottam hozzájuk, és megölelgettem, megpuszilgattam őket. Erre eddig sosem volt lehetőségem, mert mindig keményen futottam, a minél jobb időre mentem, és legfeljebb integetésre futotta az erőmből.
A családi összeborulás után pedig már csak 2 kilométer volt hátra, futottunk szépen tovább. 1 kilométerrel a vége előtt elkértem futótársaim telefonját, hogy előrenyargalhassak vele, és le tudjam fotózni őket célba érkezéskor – mert az első félmaratont mindenképp meg kell örökíteni.
Az időeredményem összességében nem rossz, 2 óra 3 perc, persze tudok ennél jobbat is, de ez a verseny számomra nem erről szólt. De a félmaratoni csúcsdöntés is meglesz hamarosan!
Fotók: Borsa Miklós, Máthé Zoltán
