A római konyhaművészetnek szentelt könyvében egyebek mellett arról is beszámol, miként sétált hosszú estéken, porszáraz vörösborral élénkítve aznapi gasztronómiai tapasztalatait, miközben az alkonyattájt utcára sereglő rómaiak kifogyhatatlan életörömét csodálta. Így teltek napjai. Vendégségben, házikoszton, vagy a trattoriák faszénkemecéjének füstjében, a szerény diákpénzből megfizethető mértékeletes vörösborivással, az itáliai életművészetnek tisztelegve kora reggeltől éjszakáig.
Egy napon váratlan fordulat fűszerezte meg gasztronómiai expedíciójának római állomását; hogy, hogy nem, egyszeriben egy fagylaltfőzde kiszolgálópultjánál találta magát, valahol a Piazza di Spagna közvetlen környékén. A fagylalt egészen odáig kívül esett Lénárd Sándor érdeklődésének egyéb iránt igen széles horizontján, talán gyermekdolognak tételezte fel, talán igazi húsevőként nem tulajdonított neki jelentőséget. Ám fagylaltfőzde egy életre megváltoztatta vélekedését, vagy, ahogy ő maga fogalmazott; helyes útra térítette.
A kiszolgált fagylalt eperből készült, s a forró délutánon olyannak tűnt, mint amikor az ember álmában sosem látott gyönyörű kertekbe érkezik hűsölni, olyannak, mintha az eper a fagylalttá főzés folyamata során önmagán is felülkerekedett volna; frissebb volt a leszedett gyümölcsnél, szebb az epreskertben átélt futó ölelésnél, élőbb az eleven bokornál.
Mi lenne más az olasz varázslat, mint amikor a húsevő, borivó, világjáró gasztrónómust a fagylalt hosszú hónapokon át tartó románcra csábítja el a vörösbortól?
Még több érdekesség! »