Kifordított gasztrokritika

Az újságíró kedvére kritizálhat bárkit. Felszolgálást, berendezést, eszközöket, gyorsaságot, illatokat, gesztusokat, tálalást, gyakorlatilag mindent, ami él és mozog egy vendéglátóegységben. Aztán rendezi, leírja jó vagy rossz véleményét – százak vagy ezrek örömére. A dolog szépsége azonban az, hogy amíg az asztalnál helyet foglaló vizsgálódó – gyakran teljesen képzetlen amatőr – egy fókuszpontból kifigyeli sok ember munkája összességének esetleges tökéletlenségeit, hibáit, addig a dolgozók szakmai, logisztikai szempontjából senki sem szemléli az események folyását.

Te feltetted már magadnak a kérdést, hogy: „Jó vendég vagyok-e?” Persze ha nem gondolkoztál eddig el ezen, az egyáltalán nem baj, hiszen te fizetsz, így alapvetően neked lehetnek elvárásaid. Azonban egyvalamit soha nem szabad elfelejteni. Ahogy az autósok és a bringások viszonyát is mindkét fél viselkedéskultúrája közösen alakítja ki, ekképpen egy vacsora hangulatát is végigkíséri nemcsak a vendéglátós, hanem a te együttműködő készséged, illemtudásod, segítőkészséged is. Én magam az eddigi több mint egy évtizednyi cukrászpályafutásom, valamint az ezzel párhuzamos bármixerkedés tanulóévei alatt számos bosszantó vagy vicces vendéggel találkoztam. Mondhatom, egyenként megértek volna egy esettanulmányt, stílusosan úgy is fogalmazhatnék: kritikát.

Az első meglepetés jó pár évvel ezelőtt ért, amikor egy híres magyar cukrászdinasztia egyik üzletében dolgoztam. Ezen a helyen valóban igen jó minőségű alapanyagokkal, hagyományos technológiákkal dolgoztunk, így a krémesbe is belefőztük a vaníliarudat és annak magjait. Az apró vaníliamagok, amelyektől kissé „mákos” lesz a krém, természetesen jól kivehetők voltak a süteményben. (Ha valaki tehát apró fekete pöttyökkel találkozik egy vaníliás krémben, örülhet, hogy nem aromát etetnek vele, hanem természetes vaníliával ízesített krémet.) Kalandunk főhőse azonban öröm helyett undorral lökte vissza a pultoslánynak a finomságot, és felháborodva állapította meg, hogy kosz van a krémesben, majd engem hívatott. Természetesen, miután nem fogadta el érvelésem, azt hiszem, a tőlem telhető legnagyobb belátással sósavdiétát javasoltam neki. Erre persze úgy nézett rám, mint Ádám anyák napján, majd kifordult az ajtón.

Van ám azonban olyan vendég is, aki – hála a gyorséttermi szocializálódásnak – azt gondolja, hogy minden cukrászda és étterem fast food kiszolgálásban részesíti őt. Azaz nonstop nyitva áll előtte, három percen belül kiszolgálja, és még hűségpontot is kap. Nesze neked, kézművesség! A nyugdíjasok egyébként is gyakran tesznek tanúbizonyságot arról, hogy pörgősebben tudnak élni, mint húszéves korukban. Erre kiváló példa volt az az idős hölgy, aki bokros teendőire való hivatkozással egy patinás budavári cukrászdában – ahol ekkor dolgoztam – hétvégén, reggel hat órakor elkezdett sürgetően kopogtatni az ajtón, majd közölte, hogy neki azonnal friss rétesre van szüksége. Mivel a cukrászda tízkor nyitott, udvariasan tájékoztattam, melyik gyorséttermi lánc forgalmazza az ún. „álomrétes”-t, és nyomatékosan javasoltam, szerezze be azt azon a hajnali órán.

Az előzőeknél már csak az viccesebb, amikor a vendég nem távolságtartó és ellenséges, esetleg erőszakos, hanem éppen ellenkezőleg: túlzott érdeklődést, vonzódást mutat. Bármixer éveim alatt esett meg velem ilyen többször is. A bártender nem csak pultos. Italt készít, shake-el. Ha kell, barátja a vendégnek, ha szükséges, udvarlója. Néha kitalálja a vendég ízlését, néha pedig alakítja. Ezt azonban van, aki félreérti, és átlépi a láthatatlan határokat. Egyszer a – már bezárt, jó emlékű – budapesti Sakáltanya nevű helyen jött egyszer annyira hevületbe tőlem egy hölgy, hogy megkért, adjak egy csókot az arcára. Azonban mikor csattant a csók, a tarkómon a leányzó két keze is, és a helyes kis pofi hirtelen csókra éhező vad ajakká alakult át. Ekkor hátrálni kezdtem a pultban, de a lány jött velem, mint egy kullancs. Szabadulásom pillanatát végül a jótékony gravitáció hozta el, mikor lelkes hódolóm a bárszékről befordult a pultba, és hatalmasat puffant a földön.

Hosszasan sorolhatnám, milyen kalandokban van része annak a felszolgálónak vagy pultosnak, aki kiszolgál téged is az étteremben vagy a sarki büfében nap mint nap. Az ő munkájuk – ahogy a konyhán dolgozóké is – csak akkor teljesedhet ki, ha vendégként is mindent megteszünk azért, hogy nyugodtan, jókedvvel közelíthessenek felénk. Te mit gondolsz? Jó vendég vagy?