“Jöjjön ki Óbudára!”

A Kerék klasszikus, öreg bútordarab, picinyke kerttel, amelynek csendje fittyet hány a szomszédos Bécsi útra. Az étterem belső kialakításáról inkább nem szólnék. A kert viszont igen szerethető a maga elesett, kissé esetleges bájával, a szomszédos házból átsündörgő tarka macskával és a lélekmelengető kockás abrosszal.

Mivel a konyha, úgymond, magyaros, így természetesen húslevest kérünk, a férjem egy kis pacalt rendel, jómagam meg bécsi szeletet újkrumplival és tejfölös uborkasalátával. A leves viszonylag hamar az asztalunkra kerül, így nincs időm kideríteni, hogy a tarka kandúr vajon miért nem bírható rá némi kedvességre. A ház nevét viselő levesben zöldségek, marhahús vegyül a cérnametélttel, az erőlevesként aposztrofált jófajta csontleves meg tökéletes telitalálat, főleg a laskára metélt palacsintával.

A főételek is jó tempóban érkeznek, s minőségükben nagyjából hozzák a leves adta mércét. A bécsi szelet borjúból készült, nincs halálra klopfolva, friss, omlós. A mellé kínált saláta akár otthon is megállná a helyét.

A férjem tányérjára halmozott pacal ugyan hidegebb a kelleténél, de csak ez róható fel neki.

A desszertkínálat sajnos a szokásos formát hozza (palacsinta, fagylalt), így azt kihagyjuk, de az igazat megvallva nem is nagyon férne már belénk semmi.

A kiszolgálás gyors, pontos, a gyakorlott pincérünk kedves, bár nem igazán érti, hogy milyen okból fotózgatom a macskát, a férjemet, illetve a leves mellé kínált erős paprikát.