Mi volt az első emléked, ami a konyhához köthető?
Millió ilyen van. Egy kis faluban nőttem fel, gazdálkodtunk, mindent megtermeltünk, a paradicsomtól a gyógynövényeken át a kukoricáig. Az anyukám nagyon jól főzött, a semmiből is tudott finom vacsorát varázsolni. Három műszakban dolgozott, mégis minden nap fantasztikus ételeket tett az asztalra. Amire viszont konkrétan emlékszem, az az első tojásos nokedlim, amit a nálam 7 évvel idősebb bátyám kérésére készítettem, kislányként. A tészta kőkemény lett, embert lehetett volna ölni vele, de megették a szüleim.
Kitől tanultál főzni?
Nálunk mindenki főz a családban, és nagyon jól, ezért nem mondhatom, hogy csak édesanyámtól. Amikor elkezdtem saját háztartást vezetni, sokáig “telefonon” főztem. Mindig felhívtam az anyukámat, és megkérdeztem, ő hogyan készíti azt a bizonyos fogást. A szertartás ma is megvan – lehet, hogy valamit már több százszor megfőztem, mégis telefonálok.
Hogyan született meg a szakácskönyvírás ötlete?
A gasztronómia a hobbim, ez az, ami kikapcsol. A Gasztroangyal egyik szerkesztője, Niki beszélt rá, hogy írjak szakácskönyvet. Hatalmas adatbázisom volt már az ilyen típusú ételekből, és a nézők is évek óta várták, hogy könyv legyen ezekből.
Milyen szempontok alapján válogattad össze a recepteket?
A könyvben a kedvenc ételeim szerepelnek. Nagy részük családi recept, kicsit átalakítva, de hoztam ételeket a szülőfalumból és a forgatási helyszínekről is, és vannak olyanok is, amelyek a saját kreációim. Egyszerű fogásokat válogattam össze, mert úgy gondolom, hogy minél egyszerűbb egy étel, annál finomabb. Erre vonatkozik a szakácskönyv mottója is, ami egy idézet Hamvas Bélától: “a normális élet az, ami az ételek között a rántott leves.” Nincsenek a könyvben giccsételek, amelyek alapanyagai után lejárod a lábad, aztán soha többé nem főzöd meg őket.
A fotókon szereplő ételek valahogy természetesebbnek tűnnek, mint a legtöbb szakácskönyvben.
Az összes ételt én főztem le, a séf barátaim meg is jegyezték, hogy nem vagyok normális. Azért vállaltam a főzést, mert tudom, hogy rengeteg csalódás éri azt, aki szakácskönyv alapján főz. Mert az övé soha nem lesz olyan szép, mint a képen van. Nálam nem dolgozott foodstylist, minden tényleg úgy néz ki, ahogy a valóságban. A célom az volt, hogy a főzés sikerélmény legyen. A főzés úgy jó igazán, ha kicsit önző az ember, ha igazán élvezi. Ennek csak egy adaléka, hogy jót tesz vele a környezetének is.
Vannak kedvenc alapanyagaid?
A hal és a belsőségek. Baja mellől származom, hetente 2-3 alkalommal került hal az asztalra, a nagyapám pedig hentes volt, így nálunk a belsőségek is alapvető hozzávalónak számítottak. Fontosnak tartom, hogy az emberek visszaszokjanak a halevésre, és szeretem a belsőségeket, amelyek most amúgy is a reneszánszukat élik. Mivel rengetegszer és nagyon sokféleképp fogyasztottam már halat és belsőséget is, jól el is tudom elkészíteni ezeket.
Miért tartod fontosnak, hogy az általad összegyűjtött rengeteg recept megmaradjon?
Ha nem vigyázunk arra, amit az őseink évszázadokon át megőriztek, akkor hanyagul bánunk az örökségünkkel. Muszáj megmenteni és továbbvinni ezeket a recepteket. Mindenkinek felcsillan a szeme, ha eszébe jut, milyen volt a nagyi dödölléje. Tervezem egyébként a szakácskönyv folytatását is, mert még van kb. kétszáz kedvenc receptem.
Nagyon sok inspiráló emberrel találkozol a Gasztroangyal készítése során. Mit tanultál tőlük?
Amit ők választottak, az a legnehezebb élet. Nincs olyan, hogy elmennek nyaralni, vagy pihennek két hétig. Az állatok enni kérnek, a kertet meg kell óvni és gondozni kell, a kecskét meg kell fejni, a tejet fel kell dolgozni. Nagy alázat, szorgalom és tenni akarás kell ehhez. Bár gyönyörűek a műsorban bemutatott tájak, én az emberek miatt kötődöm egy-egy vidékhez. Egy életre megjegyeztem például, amikor Nyikómalomfalván Irénke néni azt mondta nekem, hogy “a jó asszony tud spórolni”. Gáll Leventétől, a csíkmadarasi gazdálkodótól pedig ezt a mondatot vittem magammal: “a múltból csak a parazsat kell elhozni, a hamut ott kell hagyni.” Ezeket az életbölcsességeket a szakácskönyvbe is beleírtam.
Hogyan lehet ellenállni a folyamatos kínálgatásnak, és pluszkilók felszedése nélkül leforgatni egy ilyen műsort?
A képernyő előtt ülve valóban úgy tűnhet, hogy sokat eszünk, de az 52 perces adást 2 nap alatt vesszük fel. És én tényleg csak azt a pár falatot eszem, amit a nézők is látnak, a hét további napjaiban pedig csak salátát eszem, a családi ünnepek kivételével.
Az egyik műsorban könnyes történetbe fordul a kenyérdagasztás, talán Moldvában. A néni elmeséli, milyen érzés volt kislányként cselédsorba kerülni, távol a szüleitől. Én biztosan elsírnám magam a kamera előtt.
Nagyon nehéz ez, mert ezerszázalékosan odafigyelek arra, aki szemben van velem, és átveszem az érzéseit. Ilyenkor megoldjuk ezt, leáll a kamera, és megvárják, hogy észhez térjek, de egy élő adásban is előfordul ez, az a nehezebb. Nagyon tudok örülni, és nagyon el tudok keseredni.
Ez a magánéletedre is igaz?
Ugyanilyen vagyok, talán még rosszabb. Óriási amplitúdóval élem az életem. Néha nehéz velem együtt lenni.
Több mint három éve együtt dolgozol a férjeddel. Hogyan tudjátok ezt kezelni?
Már együtt voltunk nyolc éve, amikor elkezdtünk közösen dolgozni. Könnyebb lett volna ezt kezelni, ha úgy alakul ki a kapcsolatunk, hogy a kezdetektől együtt dolgozunk, de nekünk a már megszokott életünket kellett megváltoztatni. Ráadásul mindketten nagyon erős személyiségek vagyunk. Nem titkolom, sok mindent meg kellett tanulnunk, hogy működjön a kapcsolatunk így is. Nem volt egyszerű, mert a közös munkának több buktatója is van. A hangos buktatókat könnyen észre lehet venni, mert azokat a harcokat megvívjuk, aztán megnyugszunk. Ami igazán veszélyes, az a csendes buktató. Amikor csendben dolgozunk egymás mellett, és nem vesszük észre, hogy közös élet már nincs, csak közös munka. Erre kell nagyon tudatosan, minden egyes nap odafigyelni, sok energiát fordítani a másikra.
Hogyan töltődsz fel?
Az elmúlt hónapokban nem volt szabadidőm, de most elmegyünk a férjemmel négy napra síelni. Egyébként a keramikus barátunkhoz, Légli Attilához járunk feltöltődni a Balaton mellé. Együtt főzünk, beszélgetünk, fürdőbe járunk. De volt olyan nyarunk is, amikor egy faházba vonultunk el egy halom könyvvel, és felolvastuk egymásnak a legjobb részeket.
A blogodra azt írtad nemrég, hogy “a boldogság megszerzésének titka nem más, mint gyakorlatszerűen felismerni a mindennapok örömeit, a legkisebbeket is”. Mi minden jelent örömet a számodra?
Ezt nehéz itt, egy kávéházban ülve elmondani, de ha eljönnél velem kirándulni, rájönnél, mire gondolok. Mindennek tudok örülni, egy önfeledt pillanatnak, amit a családommal vagy a barátaimmal töltök a konyhában, de például annak is, ha egy béka beugrik a nyitott ajtón át egy nyári estén a házba. Természetesen számos olyan dolog van, amit el kell gyászolnom az életemben – emberek, események, érzések –, de ezt nem ússza meg senki. Ugyanakkor nagyon el is tudok keseredni, de csak rövid időre. Hamar ki tudom rántani magam ebből. Én ilyen vagyok, és én jól vagyok így.
Miért vagy ilyen sikeres?
Nem tudom. Én olyan vagyok az életben is, mint a képernyőn, nem is akarok másnak tűnni. A képernyőn kb. negyed óráig lehet hazudni, utána minden kiderül. Azt szeretném megismertetni, hogy mi az, ami jó itthon, azokat az embereket szeretném minél hitelesebben bemutatni, akiket érdemes követni, példaképnek állítani. Nem az acél, hogy én legyek sikeres, hanem azt szeretném, hogy azok legyenek sikeresek, akik jól végzik a dolgukat.
