Na de aztán lefogytam egészen vékonyra, majdnem teljesen vékonyra, de még úgy normálisra, meg divatkompatibilisre egyébként. Tartott ez egy ideig kisebb-nagyobb kilengésekkel, pár kiló erre, pár kiló arra, aztán szülés után elindultam egy lightos anorexia irányba, na, nem annyira, de mondjuk a kicsit félelmetes soványság felé. Icipicit javult csak a helyzet, anorexiásnak azért sosem néztek, de túlzottan soványnak egy ideig igen.
A gyomrom sem működött valami szuperül, hagyjuk a teóriákat, hogy miért nem, egyszerűen nem, lettem laktózérzékeny papíron is, gluténérzékeny papír nélkül, szimplán tapasztalati alapon, és rágtam a zöldséget, mint a kecske. Meg a puffasztott rizst és a többieket. Főzni meg annyit főztem, amennyit muszáj volt. Nem túl sokat. Bár mindenféle érzékenységgel azért kell néha. Mentes kenyeret sütni. Némi főzelék. Párolt zöldség. Roston csirke. Húsleves. Áááááá.
Aztán a napokban egyszer csak figyelmes lettem valamire: úristen, már öt napja főzök! Minden este. Csak úgy. Nem csak szükségből. És mit? Hát, frankfurti levessel kezdtem. Jó nagy fazékkal. Csirkepaprikással folytattam. Baromi gluténmentesen. Dobtam hozzá egy kis gyümölcsös piskótát. Majd megkívántam egy emberes palóclevest, de kicsit átalakítottam a receptet, bab nélkül tálaltam, de mindenféle zöldséget raktam bele, rengeteg fűszert, hagymát, fokhagymát, laktózmentes tejfölt. Senki nem bánta nagyon.
A folytatásért kattints az Anyám borogass caféblogra!
