A nagyinál ha kellett, napközben festettem kerítést, etettem az állatokat, és a gyomokat sem kíméltem a kertben. Esténként a haverokkal sátoroztunk, buliztunk, szalonnát sütöttünk, vagy csak egyszerűen álltam az udvaron a hűséges Boby kutya társaságában és néztem, ahogyan a hegytetőket a lemenő nap színesre festi.
A reggelek kakaskukorékolással indultak, általában nem sokáig lustálkodtam, mert szinte magától kidobott az ágy. Gyakran álmosan – aki éjszaka legény, legyen nappal is címszóval – mentem le a kávéillat után a konyhába, ahol a nagymamám mindig reggelivel várt. Egyik reggel megkérdeztem tőle, hogy milyen az íze a puliszkának? Az étel neve olyan titokzatosan hangzott a számomra, hogy kíváncsivá tett. A nagyi meg volt lepve, hiszen ki gondolná, hogy egy tinédzser ilyen kérdést teszt fel kócosan, pizsamában, alig kinyílt szemmel. Nem tudott pontos választ adni, azt mondta, hogy az íze olyan, mint amilyennek a puliszkának lennie kell.
A folytatásért kattints a Varázslat fakanállal caféblogra!
