Clementine Paddleford 1898-ban született Kansas államban, és az 1920-as évektől kezdve dolgozott a gasztronómiai újságírásban, melynek az 50-es évekre megújítója, forradalmasítója is lett. Megfordult számos nagy amerikai magazin (New York Herald Tribune, a New York Sun, a New York Telegram, Farm and Fireside, és a This Week) szerkesztőségében, élete nagy részét New Yorkban töltötte, de vidéki gyökereit soha nem felejtette el. A kansasi farmon tanulta meg ugyanis fiatalon, hogy milyen hosszú az út a termőföldektől az éttermi tálalásig, milyen sok ember munkája van abban, hogy egy finom étel az asztalunkra kerüljön. Ennek megbecsülése egész életét és munkásságát végigkísérte.
Fotók: LIFE Picture Collection/Europress
Családjában mindig is fontos szerepe volt a finom ételeknek és az étkezéseknek, vidéki háztartást vezető édesanyja főztje állandó örömforrás volt számára, soha nem a “túlélés eszközeként” tekintett az ételekre, már egészen fiatalon élvezte, és értékelte a finom ízeket és a szép tálalást. Gimnazista korában gyűjteni kezdte az éttermi menüket, melyeket gondosan tanulmányozott, majd archivált is – ezt a jó szokását élete végéig megtartotta, így egy több mint 700 menüből álló gyűjteményt halmozott fel az évek során.
Pályafutását is a gimnáziumi években kezdte, szinte kamaszkorától kezdve az újságírás volt az élete, és bár eleinte nem volt túl sikeres, pár kitartó év eredményeként 20-as évei közepére egyre többen kezdték értékelni a munkáját. Eleinte általános női témákkal foglalkozott, majd a háztartásra szűkítette érdeklődési körét, és 1930 körül a figyelme már egyértelműen a gasztronómia világára irányult: hamar megszerette az ételek és különösen az ételek mögötti emberek történeteit.
Keresd az embert a receptekben is!
Addig ugyanis az újságok és magazinok főleg a gyakorlatias dolgokkal foglalkoztak: alkalmanként 1-1 étteremajánló és a hozzávalók és elkészítés egyszerű közléséből álló receptek mellett legjobb esetben is maximum a különféle tápanyagok előnyös tulajdonságairól, a hozzávalók mérésének szabályairól írtak, száraz, rövid szövegeik nem voltak túl népszerűek. Paddleford azonban teljesen más irányból közelítette meg a témát: ő mindenben, a receptekben is az embereket, emberi történeteket kereste, nem elégedett meg egy egyszerű elkészítési leírással.
Addig szokatlan módon azt kérte a főszerkesztőjétől, hogy hadd járja a vidéket, és hadd találkozzon az emberekkel személyesen. Szerette volna megkóstolni, látni az ételeiket, és megismerni az ételeket készítő embereket, mielőtt leírta volna a receptjüket. Ennek köszönhetően olyan lelkesen és érzékletesen írt az ételről, hogy az olvasók szinte érezték a szájukban az ízét, és gyakran kapott olyan visszajelzéseket, hogy sokan az aktuális cikk olvasása után azonnal mentek is beszerezni az alapanyagokat, annyira kedvet kaptak az adott recept elkészítéséhez. Azt szerette volna elérni, és sikerült is neki, hogy az emberek az ételekre ne csak szükségletként, hanem örömforrásként is gondoljanak.
Hozzá köthető az egyik első receptverseny meghirdetése, de ő találta ki azt is, hogy érdemes lenne rendszeresen írni a piacokról, az aktuális piaci árakról és a különleges alapanyagokat árusító üzletekről is. Hajnalban kelt, hogy körbejárja New Yorkot, és feljegyezze, mit hol és mennyiért lehet éppen kapni, később aztán a Gourmet magazin hasábjain bemutatta a legjobb beszerzési helyeket, akár friss nyúlról, tökéletes szarvasgombáról, akár skandináv halakról legyen is szó. Ő volt az első, aki úgy tekintett a gasztronómiára, mint a politikai-gazdasági kérdésekkel azonos súlyú, fontos témára. Komolyan vette, és mindent megtett, hogy olvasói is egyre komolyabban vegyék az ételeket, és azok jelentőségét. Tisztelte és kutatta a témát, úgy, mint kollégái a “komoly” rovatoknál.
Egy idő után “kinőtte” New Yorkot, ezért útra kelt – profi pilótaként sokszor maga vezette kis repülőgépén – és finom ételek és jó sztorik után kutatott egész Amerikában: írt kormányzók spájztitkairól, jachtok hajókonyháiról, luxusszállodák éttermeiről és megannyi sztár főzési szokásairól – amire akkoriban még nem volt példa. Több ezer kilométert utazott évente, hogy összegyűjtse Alaszkától New Orleansig a legérdekesebb történeteket, és felkutassa Amerika különböző részeinek kulináris szokásait, legjobb és legérdekesebb fogásait. Összegyűjtötte a legjobb amerikai éttermek specialitásait, legtöbbször szívesen el is árulták neki 1-1 receptjüket, mert tudták, hogy akiről Clementine Paddleford ír, az hatalmas sikerre számíthat.
Munkamániás volt, szinte éjjel-nappal a történeteken dolgozott, férfi partnereit is csak arról jegyezte meg, hogy melyik mit evett, ő maga azonban csak nagyon ritkán főzött. Számára nem a főzés maga, hanem az ételek szeretetének átadása volt a fontos. Mindent megtett azért, hogy az amerikai társadalom nyisson az új ízekre, és igyekezett minden aktuális kulturális-gazdasági-politikai eseményt összekapcsolni a gasztronómiával: a 2. világháború idején például komoly kísérletezésbe kezdett, hogyan lehetne medve, bálna, teknős vagy éppen hód húsával kiküszöbölni a szarvasmarhahiányból adódó gondokat, de ő volt az is, aki felhívta a figyelmet arra, hogy nem kell kétségbeesni amiatt, ha a háború idején nincs elegendő európai sajt az amerikai piacokon, mert bizony kiváló amerikai sajtok is készülnek, érdemes lenne inkább azok felé nyitni a nehéz időkben.
Mondd meg, mit eszel, megmondom, ki vagy
1960-ra készült el életműve, ekkor jelent meg How America Eats című könyve, melyben részletesen bemutatta az Egyesült Államok különböző részeinek tradicionális konyháját, receptekkel és történetekkel írta le a legkülönfélébb étkezési szokásokat, arra biztatva olvasóit, hogy merjenek újítani, próbálják ki az új ízeket. Ahogy ő fogalmazott: minden étel egy történet, és bár egyre több a külföldi íz a tányérokon, végeredményben “minden étel amerikai akcentussal beszél”. A receptek a családi receptgyűjtemények megbecsült darabjai, öröklődnek, és így válnak az amerikai kultúra részévé, akármerre is visz az élet, az ételek ugyanannyira a gyökereink részei, mint a szülőföldünk. Életművének egyik kutatója szerint Clementine Paddlefordnak köszönhető, hogy ma már pontosan tudjuk: a kultúra és a világ sokszínűsége az ételekben is tükröződik, és az alapanyagok és ételek mögött emberek és történek vannak, melyek sokkal érdekesebbek, mint maga a recept.
Bár rovatai és könyve is hatalmas siker volt, a 60-as években egész Amerika ismerte, és sok más gasztronómiai újságíró is követte példáját, nevét az utókor kevéssé ismeri. 1967-es halála után keveset beszéltek róla, iratait is csak 40 évvel később vették elő a kansasi könyvtár archívumából, hogy feltárják hatalmas életművét.
