Stresszes egy nemzet a magyar, ezt aligha kell magyaráznunk. Grimaszolunk, ha jön az ellenőr, fújtatunk, ha beállnak előttünk a parkolóhelyre, összeszorítjuk a fogunkat, ha meglátjuk a húszméteres sort a szupermarketben, forgatjuk a szemünket, ha szembejön az újabb hazug politikai kampány. Szívjuk a fogunkat a buszon, a villamoson, a volán mögött, a munkahelyen, a gimiben, a vizsgán. Vágjuk a pofákat.
Ha szeretnéd látni, ahogy egy magyar ember arca alapállásba áll, tegyél bele egy falat kolbászt. Így tartja az ősi mondás, vagyis tartaná, ha nem most találtam volna ki. Ettől még igazam van: a saját szememmel láttam, és meg is mutatom. A következő képek a hétvégén a Hold utcai piacon tartott békéscsabai kolbászünnepen készültek, ahol egy nem túl nagy, de roskadásik megpakolt stand várta a kolbász híveit, azaz nagyjából mindenkit, aki nem vega, vegán vagy hasonló. Természetesen volt kóstolás is, nógatni sem kellett senkit, a magyarok és az ingyenfalatok (vagy ingyenbármik) viszonyát, ugye, ismerjük.
A lényeg: a kolbász nem véletlenül nemzetiidentitás-képző és integrációs tényező. Rítus szerveződik köré, hipnotikus ereje van neki, a kolbászevés szakrális pillanat. Amikor hozzáér az ember nyelve, majd hagyja, hogy szétáradjon az ismerős íz, amelyben még évtizedek után is az újat, a meglepőt keresi, az kicsit olyan, mint amikor a mélyen hívő keresztények áldoznak: a szem önkéntelenül becsukódik, a külvilág elnémul, nincs más, csak te és a kolbász. A következő képek ezt a szent pillanatot örökítik meg.
