Éveken keresztül volt egy jól evő gyerekem, meg egy… hát, hogy is mondjam, egy erősen válogatós. A jól evő időnként a tányérja szélére pöckölt egy paszternákot, de általában mire kettőt pislogtunk, mindent eltüntetett. Engem meg ilyenkor mintha hájjal kenegettek volna: ez aztán az indirekt elismerés, hogy milyen jól tudok főzni, gyereket nevelni meg nem kevésbé!
A szelektív evő gyerekem viszont ugyanazon a tízféle ételen élt éveken keresztül, és még ma is azokon él. Hiába teszek elé válogatott finomságokat, csupa izgalmas ételkölteményt, helyi, szezonális alapanyagból készült, a legmagasabb minőséget képviselő csodákat. A kicsi, szelektív evő gyerekem egy jellem, őt ilyesmivel nem lehet megvezetni: a kolbász az kolbász, és fúúúúj, a Nutella viszont jöhet bármikor.
Teltek-múltak az évek, és a jól evő, nagyobb gyerekem egyszer csak kamaszkorba lépett. Az anyaszívemnek olyan csodálatos étvágya ugyan megmaradt, csakhogy az érdeklődése hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vett, már ami az általa képviselt gasztronómiai irányt illeti. Azelőtt már délelőtt tízkor lelkesen szimatolt a konyhában, és kérdezgetett, hogy mi lesz az ebéd, én pedig boldogan soroltam, hogy mi mindent fundáltam ki önmagam szórakoztatására és a testünk táplálására.
Ezzel szemben jelenleg ott tartunk, hogy a kamaszgyerekemet a világon minden étel érdekli, kivéve az, ami otthon készül, és/vagy egészségesnek mondható. Persze végül azokat is megeszi nagy duzzogva, jobb híján, majd fél órával később újra elkezd töprengeni, hogy mit tömhetne megint magába.
Különösen erősen rezonál azokra a kajákra, amelyek megfelelő sűrűségben fordulnak elő az Instagramon: a csillivilli, színes cukormázzal bevont fánkok, a szusi, minden, ami szivárványos, illetve fekete, aztán minden, ami szerepel a reklámokban, természetesen a fantázianevén említve, hogy véletlenül se tudjam, miről van szó. „Anya, veszel nekem Pringlest?” „Hát, drágám, ha megmondod, mi az, egy lépéssel rögtön közelebb kerülsz hozzá, mert akkor legalább tudni fogom, hogy mit kell keresni.”
Ahogy az Insta-trendeket nézem, a családból valószínűleg ő vetné rá magát először a forró olajban sült csótányra, és a világ legtermészetesebb módján kanalazna az arcába egy gigantikus freakshake-et, aminek a koronáján jól megfér egymás mellett egy tábla Kit-Kat és egy szelet sült bacon pár szem wasabiba mártott mogyoróval.
Nincs ebben semmi mesterkéltség. Ha azt gondolod, hogy a kamaszok divatból meg egymás majmolásából esznek (zabálnak) összevissza mindenféle hülyeséget, akkor nagyon is tévedsz. Rájöttem, hogy ez a viselkedés teljességgel normális. Ő csak kíváncsi a világra, és nyilván nem arra a részére, amit unásig látott egész életében (vö. egészséges és tápláló házi koszt), hanem arra, ami neki még új és szokatlan, amit eddig nem látott vagy nem kapott. Márpedig a csótány az.
Egy olyan gyereknek, akinek odafigyeltek a táplálására (vö. a tested templom, úgy is bánj vele!), annak az izgalmas újdonságot értelemszerűen a gasztroszemét, a kulináris tévedések és az egészségtelen ipari borzalom jelenti. Pláne, ha az még trendi is, mivel kamaszkorban mindennél fontosabb a kortárscsoport véleménye, jóváhagyása és egyben elismerése. Próbáltál már tökfőzelékkel elismerést kicsikarni? Na ugye!
A másik nagy felfedezésem a témával kapcsolatban az volt, hogy fiziológiásan sincs a gyereknek más választása, mint zabálni. A minap egyenesen nekem szegezte a kérdést: „Anya, neked nem hiányzik, hogy orrba-szájba mindenféle hülyeséget egyél?” Őszintén szólva egyáltalán nem hiányzott, mert ebédeltem, az uzsonnaidő meg még nincs itt. Habár ő is ebédelt, ugyanakkor, amikor én, de az ő szervezete egészen más fordulatszámon dolgozik, ezt beláthatjuk. Most építkezik, most válik gyerekből női testté, és ahhoz energia kell.
Megkérdeztem, kér-e egy szendvicset, de mondta, hogy kösz, már készített magának Nutellát fagyasztott eperrel.
Eléggé komolyan gondolta, hogy „orrba-szájba mindenféle hülyeséget” enne.
Ez persze anyai oldalról némi kellemetlenséggel is együtt jár. Az egyik, hogy egyszerűen nem tudok annyi kaját hazahordani, amennyi ne fogyna el egy nap alatt. Szerintem az állatvilágban ezen a ponton szokta elzavarni maga mellől az anyajószág a kölyköt: menjél, fiam, és vadásszál most már magadnak!
Mivel azonban ez a mi köreinkben nem igazán konform, azt találtam ki, hogy beleállok a dologba, és egy életem, egy halálom, mindennap sütök valami újdonságot, akkor legalább tudom, hogy mit eszik a gyerek. Aztán, hogy kedvet csináljak hozzá, legfeljebb úgy teszek, mintha először látnám. Hogy én? Dehogy én sütöttem! Most hozta apád a ***-ból, és itt most valami menő hely neve szerepel, ahová időnként beül a barátaival (vagy csak szeretne, de nem elég rá a zsebpénze), vagy amiről megfelelő számú hashtag bizonyítja, hogy felkapott cucc. Persze nincsenek illúzióim, tudom, hogy tudja, de bírom a cuki, kissé lesajnáló félmosolyát, amit ilyenkor felém küld.
Ez, mármint a mindennap sütés egyébként egy roppant nemes és önfeláldozó elhatározás a részemről, ami a gyakorlatban úgy néz ki, hogy délután négytől ötig sütit készítek, ami hattól hétig elfogy az utolsó morzsáig, és akkor jön a konyha meg a spejz feltúrása valami ehető után.
A kamasz természetesen nem az asztalnál eszik, mert az olyan nyárspolgári. A kamasz a szobájában eszik, méghozzá az ágyán fekve, miközben telefont nyomkod, esetleg házit ír, vagy tanul. Ennek megfelelően a kamasz szobája olyan, mint az IKEA: bemegyek szétnézni, és kijövök hat tányérral, három csészével, négy kiskanállal meg egy konyharuhával. Ja, és ágyat húzni is gyakran szoktunk a Nutella-foltok miatt.
Én meg csak szent borzadállyal nézem, hogy micsoda mennyiséget tud magába gyűrni ez a negyven kilós, szőke, pálcika alkatú kamaszlány, és egyszerűen nem értem, hogy hová lesz benne. A hosszú hétvégén elutaztunk, és mivel nem nekem kellett elkészíteni a reggelit, közöltem vele, hogy azt rendel, amit akar. Mondta, hogy akkor kér két bundás kenyeret, szalonnás rántottát két tojásból és három virslit, narancslével, kakaóval. Csak eleinte röhögtem, de így utólag már tudom, hogy egyáltalán nem viccelt.
