Időnként, amikor már végképp nincs ötletem, hogy milyen süti legyen a hétvégén, rábökök az egyik családtagomra, végtelenül nagylelkű ábrázatot vágok, és közlöm vele, hogy ma az ő kívánsága teljesül, megmondhatja, mit süssünk. Általában azonnal átérzik a feladat súlyát, össze is roskadnak alatta, amin én általában csak röhögök magamban: na, ezt érzem én minden nap, amikor ki kell találnom a menüt. Most küzdjenek ők, de úgy, hogy kiváltságnak érzik.
A férjem persze okos, amikor szombaton jeleztem neki, hogy most ő jön, rafináltan visszakérdezett, hogy mik a lehetőségek. Hát az, hogy sütök, vagy nem sütök. Ebből aztán megértette, hogy most én nem akarok gondolkozni, sem pedig elvinni a balhét, én ma sima végrehajtó akarok csak lenni.
Jól van, jól van, te sem tudtad volna kihagyni! (Fotó: Pixabay)
Na, de mivel nagyon rendes ember, és tudja, hogy a kedvenc játékom mostanában a dagasztógépem, amit karácsonyra kaptam (tőle), elő is rukkolt hamarosan a válasszal: legyen darázsfészek!
Aminek azért, innen nézve, erősen bosszú szaga van.
A finom, foszlós, jó vajas kelt tészta ugyanis a gyengém, és ezt ő is tudja. Ezért nem volt nekem évtizedeken keresztül dagasztógépem: ha veszek, az annak a beismerése lett volna, hogy a lovak közé dobtam a gyeplőt, engem többé nem érdekel a testtömegindex, jöhetnek a pirosan vigyorgó bukták, a pörköltmogyoró-illatú aranygaluskák, meg a kilók számolatlanul fel. Pedig még olyan fiatal vagyok.
Na mindegy, ha már megígértem, vissza nem vonhatom, legyen darázsfészek. Legfeljebb önuralmat gyakorlok a végén. Muhaha.
Így, hogy van már dagasztógépem, valójában tényleg pofonegyszerű összedobni a darázsfészket (is). Ha véletlenül olvastatok már olyan cikket, vagy valaki szemtől szemben hangosan bizonygatta, hogy a kelt tészta, az bizony ördöngösség, és csak a legképzettebbek képesek rá, akkor légyszi, legközelebb nevessetek egy nagyot, legyintsetek, dehogy! Gyakorlatilag én még mindig teljességgel értetlenül állok ez előtt a jelenség előtt, és nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a kelt tésztában nincs semmi különös vagy rizikós. Komolyan, egy tejszínhab felverésében sokkal több a bizonytalansági faktor, mint a kelt tésztában. Nekem elhihetitek, híres tejszínhabelrontó vagyok, még így is, hogy van hozzá robotgépem.
Ennek megfelelően eget rengető trükkökről sem tudok beszámolni – vagyis egy azért van, mindjárt rá is térek, csak előbb vegyük az alapreceptet. Horváth Ilona 60 deka lisztből írja, igaz, ő azt is írja, hogy „a finom, könnyű kelt tészta készítése nagy figyelmet, és gondos munkát kíván”. Akárcsak a paprikás krumplié, a brassóié meg minden finom ételé, teszem hozzá én. Ebből az egészből azt akartam kihozni, hogy a 60 deka lisztből készült darázsfészek, az annyi, mint halottnak a csók, mint egy négytagú családnak egy gombóc fagyi. Nálunk ebéd után került az asztalra, délután négykor már nem volt belőle egy falat sem. Ennyit az önuralomról.
Tehát, először is nagyjából másfél deci langyos tejbe belemorzsolunk 3 deka élesztőt, tehetünk hozzá egy pici cukrot is, ha akarunk, de anélkül is felfut az élesztő, mivel a tejben is van tejcukor, úgy hívják, hogy laktóz. Nyugi, UHT tejből és szárított élesztőből is pont ugyanolyan jó lesz, ne higgy a károgóknak!
Most kimérjük a lisztet, belekeverünk egy teáskanál sót, és ha a kovászba nem tettünk, akkor egy evőkanál cukrot is. Szétválasztunk két tojást, a fehérjéket lefagyasztjuk, a sárgákat belezuttyintjuk a lisztbe.
Aztán, ha már szép buborékos a kovász, azt is belezuttyintjuk. Ha van robotgép, az nagyon jó, el lehet kezdeni dagasztani. Ha nincs robotgép, akkor kénytelenek vagyunk fakanállal dolgozni.
Az eljárás a következő: nagyjából összekeverjük a hozzávalókat, majd a hónunk alá csapjuk a tálat. Így egy kicsit oldalra billen, a másik kezünkkel pedig elkezdünk egy széles fakanállal (vagy a kezünkkel) dagasztani. A dagasztó mozdulat olyan, mintha a tál aljáról mindig el akarnánk húzni a tésztát.
Ha gépünk van, csak hagyjuk dolgozni, és merengjünk el a dagasztókar táncán. Legalább olyan meditatív (pszichedelikus) jelenség, mint az elöl töltős mosógép.
Valószínűleg további tejre is szükség lesz a tésztához, azt majd látjuk, érezzük dagasztás közben.
A porcelántányért és a süteményes villát nyugodtan hagyd a fiókban (Fotó: Belső Olga)
Fontosabb kérdés ennél a zsiradék. A receptek általában azt írják, hogy akkor kell beledolgozni a tésztába, amikor már összeállt, szinte készen van. Két evőkanál olvasztott vajról beszélünk összesen, ami ugyanakkor tökéletesen alkalmas arra, hogy gondolatban további ékkövekkel gyarapítsuk a szókincsünk káromkodásfejezetét.
Tudom, tudom, ki vagyok én, hogy felülbíráljam a nagy szakácskönyvírókat, de ha jót akartok, ebben tényleg ne hallgassatok rájuk! Ha egy szóval kellene jellemeznem a zsiradék utólagos bedolgozását, az a szó az öntökönbökés lenne. A dagasztógépben csak csúszkál a tészta, soha nem veszi fel a vajat, teljesen reménytelen. Ha kézzel dolgozunk, akkor van némi esélyünk, de minek toljunk ki magunkkal előre megfontolt szándékkal, ha van más megoldás is?
Tapasztalatom szerint a vajnak akkor kell a tálba kerülnie, amikor a tojásnak és a kovásznak, és akkor minden rendben lesz. A tésztánk is finom és könnyű lesz, és nem is bánjuk meg, hogy aznap felkeltünk. Egyébként a neten nem találtam észszerű magyarázatot, hogy miért kell utólag szívni a vajjal, úgyhogy maradjunk abban, hogy ezt a szokást mától megreformáljuk.
Amikor szépen kidolgoztuk a tésztát, letakarjuk, és langyos helyen megkelesztjük. Ha duplájára nőtt, lisztezett deszkán kinyújtjuk, megkenjük 5 deka olvasztott vajjal (én szóltam!), és megszórjuk 3 evőkanál cukor és egy púpozott evőkanál holland kakaópor keverékével, majd feltekerjük, mint a bejglit.
Veszünk egy magas falú tepsit, azt is megvajazzuk. A tekercset másfél ujjnyi szeletekre vágjuk, és szorosan egymás mellé bepasszítjuk a tepsibe, majd megkenjük további öt deka vajjal. Több vajra nem lesz már szükség, ígérem.
Betoljuk a hideg sütőbe, majd bekapcsoljuk 180 fokra, légkeverés nélkül. Sütjük, amíg pirulni nem kezd a teteje. Akkor kihúzzuk, és meglocsoljuk némi vaníliakivonattal elkevert tejjel. Visszatoljuk, készre sütjük, tálaljuk.
Nem vágjuk, tépjük, és nem porcelánon tálaljuk, hanem tepsiben. Különben hogy tudnánk lepöccinteni a kakaós karamellt a tepsi aljáról?
