Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Gasztro

Vegánok, böjtölők és édesség után sóvárgó egészségmániások: egyetek csíramálét!

Csíramálé – a magyar vidéki konyha válasza a trüffelekre és a panna cottákra. Egy édesség, amit nem mindenki ismer, és azokat is megosztja, akik már kóstolták.

Ismeritek a csíramálét? Nekem könnyű, én ceglédi vagyok, úgyhogy simán behazudhatnám, hogy azon nőttem fel, de az igazság nem egészen ez. Az viszont igaz, hogy még messze a gasztroforradalom előtt kóstoltam először ezt a kissé bizarr édességet, amikor még egyáltalán nem emelték be a furcsa, tájjellegű ételeket és alapanyagokat a mainstreambe, és nem volt divat a tökmagolajos fagyi, sem a madagaszkári csokiba mártott mangalicatepertő.

A csíramálé Cegléden magától értetődő dolog, alapvetés: csak úgy van. Régen szembejött: időnként becsöngetett vele valaki hozzánk, ma meg már el kell érte menni a piacra, ott viszont biztosan kapni házi-kisüzemit, minden kedden, pénteken, szombaton és vasárnap délelőtt. Igazit, adalékmenteset, amiben csak búzacsíra, víz és liszt van, a végeredmény mégis édes, szirupos és karamellás. Isteni finom csemege, és olyan változatos állagú, mint a Kárpát-medence földrajza.

A sütőben ilyeneket csinál. (Fotó: Belső Olga)

A csíramálét szeretni mindazonáltal egyáltalán nem magától értetődő. Nekem persze igen, én óvodás korom óta kaptam mindig, főleg Ilonka nénitől. Vagyis igazából a szüleim kapták, csak anyám nem szerette, mivel ő eredetileg nem ceglédi, a tesóm meg nem volt nyitott a furcsa ételekre, úgyhogy apámmal ketten kanalaztuk be mindig.

A csíramálé fogyasztásának a hagyományos módja ugyanis az, hogy körbeülik a tepsit, amiben sült, az élelmesebbek rögtön nagykanállal a kezükben, és kikanalazzuk, egyenesen a szánkba. A csíramálé bizalmi étel, azokkal eszi együtt az ember, akiket szeret, akikkel tűzön-vízen át.

Ez egyébként annyira jól kitalált módszer, hogy az ember már-már csalást sejt mögötte. Nem kell bevállalni belőle egy egész adagot, dehogy! Tessék, itt egy kiskanál, kóstold csak meg! Hm, furcsa. Aztán az ember addig kóstolgatja, míg végül megszokja, megszereti, majd elfogy az egész a francba. Kanalaztam én már ki véletlen egy egész tepsivel, azóta tudom, hogy határvonalakat kell húzni késsel a csíramáléba, mint a tévé elé bekészített dobozos jégkrémbe: eddig, és ne tovább!

Képes kapcsolódó: https://nlc.hu/kert_balkon/20140418/csiraztatas/

Ma egyébként különösen őszinte hangulatomban vagyok, így bevallom, hogy egyáltalán nem állt szándékomban saját kezűleg csíramálét készíteni. Gondoltam, fotónak jó lesz az is, amit a piacon kapni. Le is fotóztam, el is fogyott, de hát a férj, aki egyébként származását tekintve belváros-lipótvárosi (ennek majd jelentősége lesz), reggel elkezdte pedzegetni, hogy „ugye, drágám, ma a csíramáléról fogsz írni? Ne vegyem ki a mélyhűtőből azt a csíralevet?” Nem kell – mondom – megírom IQ-ból, tudod, az évek, meg a rutin. Erre a hírre aztán olyan látványosan letört, mint valami rajzfilmbeli gyerek, amikor vasárnap zárva találják az állatkertet.

Mondtam neki: de hát ott a piacos csíramálé, a felét meghagytam, de ingatta a fejét: csak volt. Azt ő tegnap este megette, de jólesne még. Hát így történt, hogy egyrészt a nagyon-pesti férjem végleg belezúgott a csíramáléba, másrészt viszont, ennek köszönhetően remek folyamatfotókat tudok mutatni.

Alakul, remek! (Fotó: Belső Olga) 

Kivéve az elejéről, ami a búza csíráztatása, mert én azt nem vállalom be. Ilonka néni egyébként úgy csinálta, emlékszem, hogy lyukacsos fenekű gyümölcsös rekeszeket tett keresztbe a fürdőkád szélén, az aljukra konyharuhát terített, erre szórta az átmosott és egy egész napra beáztatott búzaszemeket.

A fürdőszoba azért stratégiai kérdés, mert ott sötét volt, és a búzacsírának nem szabad megzöldülnie, ami viszont fényre egészen biztosan bekövetkezne. Másrészt pedig így, a kád fölött, egyszerűen le tudta zuhanyozni a csírázó búzát, mintegy átmosás gyanánt, amivel ügyesen megakadályozta, hogy bepenészedjen. Már említettem az éveket meg a rutint, ugye?

Ideális esetben a búza öt nap alatt 3-5 centis, fehér csírákat növeszt, alul pedig gyökereket. A gyökér jó, örülünk neki: minél több van belőle, annál édesebb lesz a csíramálé. Az így megszakállasodott szemek egybefüggő szőnyeggé kapaszkodnak össze, amit (feltéve, hogy nem penészedtek meg, mert akkor kezdhetjük elölről az egészet) fogunk, és ledaráljuk húsdarálón. Biztos jó a kutter is, de az Ilonka néninek nem volt.

A darálékot duplájára hígítják vízzel, majd leszűrik, az így kapott folyadék lesz a csíralé. Ezt egyébként szintén meg lehet vásárolni a csíramáléárusnál, és egyetlen előnye van a kész csíramáléval szemben: kiválóan fagyasztható, így bármikor előkapható, amikor a férj csíramálé után sóvárog. Ez egyben azt is jelenti, hogy ha a piacon jártok, és kész csíramálét láttok, ne habozzatok, vásároljátok meg nyugodtan, jó lesz… meg vegyetek tartalékba egy palack csíralevet is, biztos, ami biztos. A csíralékészítést tulajdonképpen csak érdekességként írtam le, de nem ajánlom senkinek.

Van már csíramálé. És kiskanál is! (Fotó: Belső Olga)

Itt azonban elkezdődik a jutalomjáték, az örömmeló és egyben a babérok learatása, és itt kapcsolódtam be én is tettleg a történetbe. A másfél liter csíraléhez 1,1 kilogramm lisztet kell keverni, amitől nagyjából olyan állagú masszát kapunk, ami a palacsinta- és a nokedlitészta között van félúton. Beleöntjük egy tepsibe, betoljuk a sütőbe és várjuk, hogy cukorrá alakuljon a keményítő. A receptek 150 fokon 2-2,5 óra sütést írnak, de én egy erős és bátor nő vagyok: 200 fokon kezdtem, majd csökkentettem a hőmérsékletet 180 fokra, és szűk egy óra alatt kész is lett. Perfekt.

Lett a szélén keményre karamellizálódott rész, a közepén lágy és puha, az alján szirupos, édes, finom és kívánatos. Megyek, rajzolok is bele demarkációs vonalakat, kinek meddig tart a része, meddig kanalazhat saját jogon.

Címlap

top