Késett a megrendelt halvacsora, szíven szúrta magát a rendezvényszervező

Bár tulajdonképpen egész élete a fényesebbnél fényesebb lakomák körül forgott, François Vatel (1631–1671), a legismertebb – és valószínűleg egyetlen – francia gasztromártír valójában nem is igazán szakács volt, hanem inkább afféle rendezvényszervező vagy ceremóniamester. Illetve, ahogy akkoriban nevezték: majordomo (franciául: maître d’hôtel), amit magyarra akár háznagynak is fordíthatnánk, viszont ezt még véletlenül se keverjük össze a Magyar Országgyűlés háznagyával, mert az egy egészen másik pozíció, és annyira nem is izgalmas.

Egy majordomo egy személyben volt konyhafőnök, lakáj, dekoratőr, személyi asszisztens, divattanácsadó és protokollszakértő, továbbá mindig naprakészen ismerte az udvari életet mozgató dinamikákat és erőviszonyokat, ahogy a legfrissebb pletykákat is. Ő gondoskodott arról, hogy a főúri házaknál minden vacsora, ünnepség és bál kellően látványosan demonstrálja a házigazda rangját, vagyonát és jó ízlését, valamint a Grand Siècle barokkos grandeur-jét sugározza magából (az mondjuk már más kérdés, hogy ezeket az arisztokrata dőzsöléseket gyakran hitelből finanszírozták, és nem is feltétlenül árulkodtak jó ízlésről, legalábbis a mai fogalmaink szerint).

A jó majordomo tehát aranyat ért. Ezt a szakmát pedig senki nem művelte olyan magas szinten akkoriban, mint François Vatel. Korai életéről nem sokat tudunk. Valószínűleg Bernben született, szegény paraszti családban, ám különleges tehetségének hála, hamar felküzdötte magát a társadalmi ranglétrán: 1653-ban, 22 éves kora körül XIV. Lajos hírhedt pénzügyminiszterének (pontosabban: tárnokmesterének), Franciaország egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének, Nicolas Fouquet-nak a szolgálatába szegődött, és eleinte konyhai kisegítőként dolgozott a márki fényűző – bár még építés alatt álló – rezidenciáján, a Párizshoz közeli Vaux-le-Vicomte kastélyban, de pár éven belül már ő szervezte a csodakastélyban tartott mulatságokat, így például azt is, amelyet a 1661. augusztus 17-én tartottak, abból a jeles alkalomból, hogy az épület végre-valahára teljesen elkészült.

A minden túlzás nélkül legendás eseményre több mint száz vendég volt hivatalos, egyebek mellett még maga a Napkirály, azaz az akkor még csak 23 éves XIV. Lajos is tiszteletét tette, ahogy a királyi anya, Ausztriai Anna is. Ennek megfelelően Vatel felülmúlhatatlanul pazar és grandiózus estélyt hozott össze: a vacsorán arany étkészlettel terítettek, fácánt, fürjet, foglyot és sármányt szolgáltak fel, a kellemes hangkulisszáról pedig egy 24 hegedűsből álló zenekar gondoskodott, majd az est fénypontján még egy különleges balettet is bemutattak, amelyet kifejezetten erre az alkalomra írt a Molière-Lully páros (a korszak udvari balettjeiről ebben a cikkünkben emlékeztünk meg hosszabban).

A házavató kitűnően sikerült. Talán túlságosan kitűnően is. Az esztelen pénzszórást látva ugyanis az ifjú királynak gyanús lett, hogy pénzügyminisztere alighanem módszeresen fosztogatja az egyébként is gyengélkedő államkincstárat; Fouquet-t nem sokkal ezután le is tartóztatták – Lajos egyik hű embere, Alexandre Dumas halhatatlan regényhősének ihletője, Charles d’Artagnan testőrkapitány vette őrizetbe –, és egy hosszú bírósági pert követően tömlöcbe vetették. A kegyvesztett miniszter  húsz évvel később halt meg a pinerolói fogházban (egyébként ebben az időben raboskodott itt a rejtélyes Vasálarcos is).

François Vatel nem maradt sokáig munka nélkül: maga a Nagy Condé, vagyis II. Louis de Bourbon-Condé királyi herceg, korának egyik legsikeresebb hadvezére alkalmazta háznagyként a Chantilly kastélyban. 1671. április 21-en, csaknem napra pontosan tíz évvel az emlékezetes Vaux-le-Vicomte-i affér után Condé vendégül látta a királyt és felettébb népes – több ezer főt – számláló kíséretét, Vatel pedig hatalmas, háromnapos ünnepséget, valóságos fesztivált rendezett az uralkodó tiszteletére: véget nem érő, pompás lakomákkal, maszkabállal, tűzijátékkal, zenével, színielőadásokkal és a barokk udvari élet összes többi túlzó kellékével.

A pénz nem számított, a herceg tudniillik abban bízott, hogy Lajos majd őt fogja kinevezni a hadsereg főparancsnokává a küszöbön álló francia-holland háborúban. Minden a lehető legnagyobb rendben ment, egészen addig, amíg Vatel nem szembesült a szomorú ténnyel, miszerint a megrendelt halételek nem érkeztek meg. A teljesen összetört és reményvesztett háznagy nem tudott együtt élni ezzel a borzasztó szégyennel:

így hát csendben, komor, elszánt arccal visszavonult a szobájába, és kardjával szíven szúrta magát.

A holttestét állítólag akkor találták meg, amikor egy szolga bekopogott hozzá, hogy közölje: végre megérkeztek a halak – legalábbis így írja Madame de Sévigné, a század egyik legjelentősebb irodalmi levelezője.

A Nagy Condé az esettől függetlenül (vagy talán épp azért!) elnyerte a hőn áhított parancsnoki kinevezést, és ő vezette – nem is eredménytelenül – a francia hadsereget a hollandok ellen. François Vatel életéről pedig bő háromszáz évvel később film készült, amelyben Gérard Depardieu alakította a tragikus sorsú háznagyot: igaz, ott nem a halételek miatt dől a kardjába, hanem azért, mert rádöbben, hogy kékvérű munkáltatói elsősorban nem emberi lényként, hanem inkább amolyan értékes trófeaként kezelik.

(Kiemelt kép: Tim Graham/Getty Images)

Kapcsolódó cikkeink:

• Egy fekete bőrű apáca lehetett XIV. Lajos eltitkolt lánya
• A nagy uralkodók véres háborúkat vívtak és magassarkúban balettoztak
• Hiába bukott meg a pénzügyminiszter, máig nem tudunk tőle szabadulni