Házi vajból készített klasszicista szobrokat az amerikai gazdasszony

Az ételszobrászat hagyománya Európában állítólag egészen az antikvitásig nyúlik vissza, de igazán divatossá csak a fényes reneszánsz és a barokk ünnepi lakomák idején vált. VI. Károly német-római császár (valamint III. Károly néven magyar király) pozsonyi koronázási ebédjére például olyan grandiózus cukorfantáziát álmodott meg a szertartásmester, mintha csak az emberiség nagy, egyetemes eposzát óhajtotta volna édességbe faragni. A szimbólumokban és kalóriában egyaránt gazdag terítéken felvonult Salamon király és Sába királynője oroszlánok és római katonák társaságában, a trónon ülő Szent István nimfákkal körülvéve, egy komplett templom, egy pacsirták vontatta díszes hintó, pálmaágak, babérkoszorúk, a birodalom címerpajzsai, és még ki tudja, milyen fantasztikus lények, történelmi alakok és építészeti csodák, természetesen mind-mind cukorból elkészítve. Bár arról sajnos nincsen információnk, hogy a rangos vendégsereg végül elfogyasztotta-e ezeket a cukrászművészeti remekműveket, vagy csak áhítatosan bámulták, de ez talán nem is olyan fontos.

A cukornál egyébként még népszerűbb és könnyebben kezelhető alapanyag volt a vaj. 1536-ban, V. Piusz pápa egyik összejövetelén Bartolomeo Scappi főszakácsmester többek közt a nemeai oroszlánnal küzdő Herkulest, egy hordszéket egyensúlyozó elefántot és egy teveháton ülő mór figurát is megformázott a népszerű tejtermékből, ami egyszerre hangzik csodálatosan és émelyítően. A vajszobrászat aztán valamikor a 19. században vált puszta asztali dekorációból kortárs művészetté (vagy valami ahhoz nagyon hasonlóvá), ami elsősorban egy amerikai háziasszonynak, bizonyos Caroline Shawk Brooksnak köszönhető.  

A művésznő Kolombusz vajszobrával forrás: wikipedia/publicdomainreview

Noha kivételes kézügyessége már egészen fiatalon megmutatkozott, Brooksról alighanem senki nem gondolta volna, hogy harmincas éveire ő lesz ennek a finom, ám nem túl egészséges élelmiszernek az August Rodinje. 1840-ben született az ohiói Cincinnatiben, egyszerű munkáscsaládban, így különösebb művészeti képzésben nem is nagyon részesülhetett, és persze korai műveit sem carrarai márványból faragta, hanem jobb híján viaszból vagy agyagból. 22 évesen hozzáment egy vasúti munkáshoz, akivel egy arkansasi farmon telepedtek le, és miután a gyapotüzlet nem váltotta be a hozzá fűzött anyagi reményeket, házilag köpült vajjal kereskedtek. A nő gyakran készített kisebb állatfigurákat, portrékat, kagylókat és más egyebeket az el nem adott vajból, először csak saját szórakoztatására, később már megrendelésre is, amivel nagy sikert aratott a környéken.

Caroline S. Brooks 1877-ben forrás: wikipedia/publicdomainreview

Az országos áttörést az 1873-as év hozta el az addig inkább helyi hírességnek számító asszony (illetve az egész műfaj) számára: ekkor olvasta ugyanis a Magyarországon gyakorlatilag teljesen ismeretlen dán szerző, Henrik Hertz (aki nem azonos az elektromágneses hullámok felfedezőjével, a fizikus Heinrich Hertz-cel) romantikus drámáját, a René király lányát, amelynek hőse egy gazdag és csodaszép vak hercegkisasszony, Iolanthe, akit királyi atyja valamiféle aranykalickában tart, a világtól elzárva. A mű és benne a hercegnő alakja annyira elvarázsolta Brooksot, hogy még abban az évben megalkotta élete fő művét, az egyetlen fennmaradt fotó alapján tényleg nagyon meggyőző Álmodó Iolanthe című féldomborművet, ami valószínűleg a történelemben elsőként hozta össze az ízléses neoklasszicizmust és az európai romantika utórezgéseit a minőségi észak-amerikai háztájival.

Az Álmodó Iolanthe forrás: wikipedia/publicdomainreview

A jéggel hűtött és persze csak nagy-nagy körültekintéssel szállítható szobrot egy cincinnatii galériában állították ki, és a fogadtatása egész egyszerűen elsöprő volt, ráadásul nemcsak a közönség imádta, hanem a kritika is: két hét alatt több mint kétezren nézték meg, a mértékadó New York Times pedig a mű puhaságát és lágyságát méltatta meleg szavakkal. Brooks 1876-ban a philadelphiai világkiállításon is bemutatta a vajhercegnőt (persze egy újat, hisz az eredeti vélhetően kissé megrogyott addigra), először a női művészek számára fenntartott pavilonban, de akkora volt az érdeklődés, hogy a szervezők kénytelenek voltak áthelyezni a fő kiállítótérbe.

Az egész alakos Álmodó Iolanthe forrás: wikipedia/publicdomainreview

A tanulatlan vidéki gazdasszony azért nem egészen hiteles szerepét a továbbiakban is előszeretettel alakító Caroline S. Brooks ezután tényleg hatalmas sztár lett, bemutatókat tartott szerte az országban New Yorktól Washingtonig, saját műterme volt a fővárosban, bejárta Európát, ahol végre élőben is megcsodálhatta azokat a műalkotásokat, amiket csak képen látott, és közben rendületlenül gyártotta valószínűtlen vajszobrait, amelyek közül az Álmodó Iolanthe egész alakos verziója még az 1878-as párizsi világkiállításra is eljutott. Bár később már márvánnyal is dolgozott, hisz bőven keresett annyi pénzt, hogy ezt is megengedhette magának, rajongói azért elsősorban a Vajas Hölgyként (pontosabban Vajnőként, de ez magyarul elég rémesen hangzik) tartották számon, ami valószínűleg nem különösebben zavarta. Szobrai talán nem az örökkévalóságnak készültek, de életműve mindenképpen megérdemli a figyelmet.